Tegyük fel, hogy az Orbán-kormányzásnak legitim céljai vannak, amelyekről racionális vita folytatható (azaz tegyük fel, hogy nem a lopás a végcélja). Ez esetben -- ha ráadásul elfogadjuk, amit önmagáról állít --, akkor a célja a magyar etnikum védelme lenne egyrészt a globalizációval, másrészt a nemzetek feletti politikai struktúrákkal harmadrészt a globalizáció (nem szándékolt) melléktermékeivel, elsősorban a migrációval szemben.

Ez esetben a kormányzásnak ki kell küszöbölnie a belföldi progresszív ellenzék hatalomra jutását és az őt pártoló nyilvánosságot és értelmiségi befolyást (azaz magát a liberális demokráciát), meg kell próbálnia aláásni a nemzeti "szuverenitást" veszélyeztető gondolati és politikai struktúrákat (progresszív think tankek, nemzetközi intézmények és normák, föderalizálódó EU stb.), radikálisan zárnia kell a melléktermékekkel (a migrációval) szemben, meg kell erősíteni az archaikus struktúrákat és értékrendeket (kereszténység, család, pluralizmusellenesség, antiracionalizmus) és közben biztosítani kell a népesség jólétét is, amit nem kis részben a globális gazdasági rendnek köszönhet.

Ezt a komplex misszióját az orbánizmus jól teljesíti idáig (átmeneti konklúzió törökgáborosan), méghozzá a pozitív és a negatív üzenetek és politikai intézkedések alkalmas váltogatásával. E gyakorlat szerint a "fejlődés" nem eleve elrendelt abban az irányban, amerre a baloldali-liberális közeg szánja, ill. a politikai rendszer liberális felfogásánál vannak fontosabb politikai értékek, elsősorban az etnikum integritásának megőrzése egy bizonyos állapotában.

De a probléma is ugyanez ezzel a felfogással, amely a stratégia választása ellen szól. Az etnikumot a vélt ideális állapotában tartani önellentmondó vállalkozás abban az esetben, ha az etnikum nem versenyképes és nem képes ezáltal folyamatos offenzívával a külvilágra kényszeríteni az akaratát. Orbánnak világosan ez volt a stratégiája idáig, de ez a stratégia belül üres, mint a csigahéj, hosszabb távon fenntarthatatlan, ami leküzdhetetlen probléma hosszabb távon a rezsim előtt.

Ha pusztán az eddigi politikai stratégia további sikerével számolunk és sikerül az EU további bomlasztása, a magországok mainstream pártjainak és a mag-EU integrációjának aláásása, esetleg az Oroszország elleni szankciók elleni hatékony fellépés, akkor is igaz, hogy a rezsim (és az ország) forráshiányos volta semmilyen európai politikai szcenárióban nem lehet előny. Sőt, a globalizáció esetleges komolyan megrendülésének egyik legnagyobb kárvallottja Magyarország lesz, ami komolyan behatárolja Orbán mozgásterét. Egyik oldalon az etnikumnak a mai állapotában való versenyképtelensége (illetve az esetleges fellazulásának halálos hatása a rezsimre), másik oldalon a globális rend megrendülésének veszélye valójában igen szűk pályán engedi csak lavírozni a NER-t. (Orbánék célja nyilvánvalóan a "nemzetek Európája", amely mindazonáltal biztosítja a tőke, a munka, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását. Ez nem egy lehetetlen elképzelése, de semmit nem javít a magyar társadalom/gazdaság pozícióján, sőt kockázatosabbá teszi azt, tehát az alapvető problémát -- a kiürülő, szellemi elitjét, munkaerejét és gyermekeit vesztő nemzet perspektívátlanságát -- nem oldja meg.)

De még ennél is rosszabb a helyzet. Világos az orbánizmus utóbbi egy-kéthavi nyűglődéséből a kultúra környékén (ha eddig nem lett volna az), hogy a rezsimnek már a célba vett etnikai integritás és kulturális tartalmának megragadása sem megy. Sikerrel használta ki eddig a magyar etnikum modernizációs hiányosságait, ami miatt a nemzet könnyen elengedte a liberális demokrácia és a nyugatosság pontos sztenderdjeit. Csakhogy a nemzet nem azért engedte el ezeket, mert annyira világosan más lényegű lenne, hanem mert nem tudja gyakorolni a modernizációs "énjét"; megrekedt a modernizáció útján, ahol nincs visszaútja, de nincs módszere az előrelépésre sem. Ez utóbbi módszer kezdett alakulni 1990 és 2010 között, sajnos az uralkodó posztkommunista baloldali közegben teljesen torz módon. Se a végtelenül "felkészült" ún. liberális párt, se a kommunista utódpárt nem látta a feladatot, vakon és bénán evickélt hétről hétre gondolva a kormányzást.

Stratégia hiba volt Orbán részéről, hogy 2010-ben nem a nemzeti modernizáció mellett tette le a garast, amely a nemzeti értékekbe ágyazta volna -- ezzel fejlesztve őket -- az európai lehetőségeinket, hanem szembefordította egymással e két aspirációnkat. Így Orbán egy olyan nemzetet "csinál" archaikus etnikai alapon, amelynek nincs kiútja a modernizációhoz a maga erejéből, hanem nagyobb része bezárkózik és az állam függelékévé alakul, miközben egy kisebb része -- nem kis részben európai és korporatív forrásokból származó -- állami apanázsból él, és csak egy elhanyagolható része válik magyar volta mellett versenyképessé Európában. (Zárójelben, ezzel Orbán a magyar konzervativizmus lehetőségét is tönkre tette néhány évtizedre.)

Mármost a végzetes probléma -- amire már céloztam -- ezen a torz társadalomszerkezeten túl, hogy az archaizálódó függeléknek (a társadalom kétharmadának!) teljesen bizonytalan a politikai és kulturális identitása, illetve már a neki szánt sors is a versenyképes nemzet lehetősége ellen szól. Nem véletlen, hiszen már a NER avant garde-ja is eklektikus. A nyilasoktól, revizionistáktól és Kövér házelnök pogány magyar rítusaitól hitetlen és hiteltelen egyházakon és rezsimprofesszorokon át a Mészáros és Garancsi-birodalmakhoz és más családokhoz csapódott, már a gyerekekben újratermelődő NER-oligarchiáig és a széles spektrumban mozgó propagandistákig olyan színkavalkádja van itt az alacsony színvonalú gondolatoknak, hogy az arra vall: épp az a kulturális szintézis hiányzik, amely identitást adhatna a csak a progresszívok kivéreztetésében egyetértő fideszes bázisnak. Az etnicizmus választása úgy történt meg, hogy az etnicizmusnak nincs kultúrája, azaz nincs stabil, organikus alapja a hosszabb távú "harcnak" a progresszióval és a globalizáció kulturális "fenyegetésével" szemben.

A kereszténység, a család, az etnikum mind kimérák: nem léteznek önmagukban is erős támaszpontként. Egyiknek sincs már az a kizárólagos státusa az emberi életekben -- a "jobboldalon" sem --, amelyre felépíthető volna a globális rend elleni küzdelem, és akkor még nem beszéltünk a nemzeti reprodukció alapjairól: születésszám, magyar tulajdonú KKV-k, kiművelt emberfők..., amelyek mind súlyos válságban vannak. Orbán stratégiai választása kártyavárként fog összedőlni, amikor a mai egyetlen legfőbb támaszát, a hivatalos magyar ellenzéket sikerül felváltania egy új társaságnak. Gazdasági visszaesés és forintgyengülés, új ellenzék és nemzetközi befolyásvesztés fognak együtt elvezetni a változáshoz -- de sajnos ez a változás várhatóan megint nem a nemzeti modernizáció, hanem ez alkalommal a populista baloldal égisze alatt fog lezajlani. 

Az utolsó megválaszolandó kérdés az, hogy egy bukott Orbán-rezsimnek tulajdoníthatunk-e visszamenőleg pozitív hatást Magyarország átfogóan értelmezett fejlődése szempontjából (amelyhez hozzátartozik az identitásunk "védelme"). Ez a kérdés olyan bonyolult választ igényelne, amire itt nem vagyok felkészülve -- ha egyáltalán megválaszolható. Én arra fogadok a rendelkezésemre álló mai adatok és az intuícióm alapján, hogy bár pozitívuma a korunknak, hogy felhívta a figyelmet az nemzet mélyén lappangó meghaladottnak gondolt, valójában nagyon nehezen meghaladható problémákra (éppen annyira az inkompetenciákra, mint az identitásunk történeti faktumaira), a NER alapvetően idő- és értékvesztésként fog bevonulni a magyar történelembe -- végső soron pontosan azért, mert nem lehetséges a globális játszmákkal szembeállítható pozitív kifutása. Olyan országot ad át a következő politikai paradigmának, amely többet veszített - erkölcsi iránytűt, növekedési lehetőséget, szövetségi rendszert, a nemzet egységét - a hatalmi játszmában, mint az ellenfelei, ami miatt -- ha lappangó háborúként fogjuk fel a kort -- vereségeink hosszú sorában a következőt könyvelhetjük majd el vele.