A progresszív oldalnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy Orbán negyedik (sorrendben harmadik) választási győzelmének több köze van a társadalmi konszolidációhoz, mint a propagandához: magyarul a győzelemnek objektív alapjai/okai vannak. Itt el kell oszlatnunk bizonyos tévhiteket általában a kormány "szociális érzéketlenségével" kapcsolatban.

Ha rögtön a jövedelmek változását és ezzel összefüggésben a szociális ellátórendszer működését nézzük, a legfrissebb részletes elemzések szerint (2016-ról) a legtöbb társadalmi tizedben (decilisben) 4-4,7 százalék közötti nettó növekedést láthattunk, ebből csak az első (0,6%) és a harmadik tized (2,7%) kivétel. A legnagyobb, 4,7%-os nettó növekedés a hatodik és a tizedik tizedben volt, vagyis a több pénzt keresők nem jártak rosszul, de közben csökkent az ún. Gini-együtthatóval és a Pareto-számmal (80/20) mért jövedelmi egyenlőtlenség is, amely mindösszesen Európában alacsonynak számít. 

A táblázatból látszik, hogy a nyugatiakhoz képest még mindig alacsony vásárlóerő átlaga a hetedik decilis tetején, azaz kb. a társadalom 70%-ánál húzódik, miközben a medián (az az érték, amelynél éppen a társadalom fele él jobban és a fele rosszabbul) kb. az átlag 5/6-ánál, ami szintén viszonylag alacsony egyenlőtlenséget bizonyít. Ez a viszonylag alacsony jövedelmi egyenlőtlenség az, ami Magyarországon különösen fontos az általános szemlélet szerint: igaz, hogy az osztrákokkal szemben alig csökken a lemaradásunk és a régiós országokkal szemben nő, de az ajtószomszédhoz képest meg a saját városunkon belül ugyanúgy élünk.

És ha ezen túl megnézzük azt, hogy az újraelosztás ezt hogyan erősíti, azt látjuk, hogy a társadalmi (tehát az újraelosztás / redisztribúció okán szerzett) jövedelmekben a magasabb fizetések nyomán járó magasabb nyugdíjak nyomnak messze a legtöbbet a latban, és a családtámogatások összegszerűen is csökkennek a magasabb jövedelmi kategóriákban. Vagyis a társadalom kvázi meritokrati- kusan (egyúttal hasonló szociális csoportok körében hasonló sikereket felmutatva) szerveződik, illetve az állam alapvetően az egyenlőséget erősítve lép be a jövedelemelosz- lásba. Én ebben semmi kivetnivalót nem találok a társadalmi fejlettségnek ezen a fokán.

Ráadásul az múlt években lassú ütemben, de fokozatosan apadt a jövedelmi különbség az egyes régiók között: 2016-ban tovább csökkent Észak-Alföld lemaradása az országos átlaghoz képest, míg Közép-Magyarország előnye mérséklődött.

Ahol a kormány a legkevésbé teljesített jól az utóbbi nyolc évben (illetve az azt megelőző nyolcban), az a versenyképesség javítása és ennek nyomán az életszínvonal nemzetközi kitekintésben is érzékelhető javítása volt.

Míg a vásárlóerőn mért fejenkénti GDP folyamatosan javult (ami tükrözi a fentieket)....

... addig az abszolút (nemzetközi árakon számolt) GDP/fő továbbra is alacsony. Ennek oka a hozzáadott érték-képzés gyengesége, amely szoros össze- függésben áll a jogállami és az átfogó intézményi környezettel, az oktatási és az egészségügyi alrendszerek hatékonyságával, a korrupcióval, a vállalkozásbarát adó- és versenyviszonyokkal, és általában a lakosság bizalmi-kooperációs képességeivel. (Az eredendő tőkeszegénységen és elmaradottságon túl.) Ezeket a kormányzás világosan rombolta. Ahogy most érzékelem, a negyedik Orbán-kormány ráfordulna a gazdasági modernizációra a digitalizáció, a kutatás-fejlesztés és a felsőoktatás komolyabban vételével -- reméljük így lesz. Ahogy azonban a címben jeleztem, a társadalmi hatékonyság növekedésében a kibocsátási oldalon kell most eredményt elérni, amire a versenyképességi tényezők összefüggően hatnak, tehát nem elég egy K+F minisztérium ahhoz, hogy az előbb jelzett problémákat a gyökerükben orvosoljuk. Társadalmi modernizáció híján a jövedelmek nem fognak jelentősen, tartósan az unió átlagát meghaladó módon növekedni, illetve a megvalósuló növekedésben sokkal nagyobb marad a külső források és konjunktúra szerepe, mint optimális volna. De itt és most a belső elosztás igazságosságával -- a közhiedelemmel szemben -- nincsen probléma.

Ui. Egy kommentre válaszul kiegészíteném a képet azzal, hogy valóban, az ellátórendszerekből való forráskivonással az itt nem jelzetteken túli társadalmi költségek jelentkeztek, amennyiben folyamatosan nő a lakosság által kényszerűen vállalt kompenzációs teher (pl. a közgyógyellátáson kívüli magánpraxisok igénybe vétele, megnövekedett gyógyszerárak, alternatív oktatási csatornák), ami persze felemészti a jövedelemnövekedést, vagy egy részét. Bármilyen problematikus azonban ez a folyamat, hosszabb távon -- főleg, ha végül tényleg megszabadulunk a manipulatív nacionalizmustól és a piacromboló korrupciótól -- stabilizálhatja az öngondoskodás optimális szintjét.