Kár, hogy mérlegelnünk kell, megéri-e az európai keresztény hagyomány és a magyar etnikum védelme -- és már akkor is lehet védelemről beszélni, ha bár csak retorika, de tudatosít -- , a demokrácia, a gazdaság és a társadalmi erkölcs (tovább)rombolását, a state capture-t és az orosz behatolást. Rettenetes dilemma ez, de hogy mennyire kikerülhetetlen dilemma, azt jól mutatja, hogy a baloldal képtelen szembeállítani vele egy versenyképes alternatívát. Azaz a dilemma reális, nem áldilemma. A dilemma érvényességét jelen esetben a politikai közösség mondta ki.

A populizmus alapja ismert módon az oligarchia és a tömeg között a köztes intézményrendszer kiüresedésével-kiüresítésével létrejövő intim, közvetlen viszony. A liberális demokrácia -- kevésbé ismert módon -- az emberi szabadság és a tömeg irányításának kényszere közötti modus vivendi, amelyről mára kiderült, hogy nem volt képes létrehozni a maga kultúráját, és szerte a Nyugaton megroppant a mélyebben gyökerező (kollektivista) tömegszenvedélyek -- a nacionalizmus és/vagy a szocializmus -- súlya alatt. Van, ahol ez civilizáltabban (liberálisabban) folyik, így az Egyesült Királyságban, van ahol kevésbé, pl. Magyarországon, és van, ahol -- Németországban -- a súlyos múlt terhe és a viszonylag sikeres társadalom egyelőre elég ellenállást képez a folyamattal szemben. De mindenütt az látszik, hogy a liberális demokrácia szövete elvékonyodván felsejlik mögötte a II. világháború előtti, eltemetettnek vélt múlt, illetve kiderült, hogy liberális demokrácia csak addig volt, amíg a jóléti állam működött, tehát -- ebben a szigorú értelemben -- a maga jogán legalábbis tán sosem volt. A liberális demokrácia két kihívója -- a migráció kapcsán megerősödött nacionalizmus/etnicizmus és a szociális válság, amelyet a középosztályok alsó rétegeinek a pénzügyi válság nyomán bekövetkezett és a technológiai forradalomtól való félelemben tovább erősödő elbizonytalanodása váltott ki -- robusztusabb politikai erők annál, hogy rövid távon stabilizálni lehessen a nyugati progresszióba és a méltányosan működő társadalmakba vetett hitet.

Ilyen körülmények között felértékelődik az egzisztenciális és identitásválságra adott állami válasz, és ez a válasz Magyarországon sikeresebb az azonnali hatásait illetően, mint Nyugaton, és sikeresebb, mint amilyen a magyar ellenzéki válasz -- merthogy ez nincs. A válság magja reális lévén, fokozni elég jól lehet anélkül, hogy ez megkérdőjelezné a válaszok -- jelen esetben a magyar kormányzati válasz -- hitelességét. Azzal, hogy ez a válasz alkalmas az azonnali félelmek oldására (kerítés, az ellenség azonosítása Soros személyében és Brüsszelben) és nem próbálja elracionalizálni és hosszabb távra tolni a megoldást, mint az ellenzék teszi, azonnal kamatozik a szavazatokban, miközben a fentebb már említett negatívumok -- a demokrácia, a gazdaság és a politikai erkölcs (tovább)rombolása, a state capture és az orosz behatolás -- túl absztraktak és konklúzívan igazolhatatlanok ahhoz, hogy hasonló mértékű veszélyérzetet keltsenek. Hogy később ez a veszély reális és látható hátrányokat fog okozni? Talán. Lehet. Valószínű. De ennek -- akármelyiknek -- kevés politikai értéke van itt és most. 

Az ellenzék inkompetens. Miért lenne kormányon jobb? Orbán minden bizonnyal rombol, de az orrunk előtt lévő problémákra adekvát módon reagál. Van itt egy nemzet, amelynek a konstitúciója teljesen más, mint a már említett németé és brité (ahol mellesleg a kelet-európaiakkal szembeni ellenszenv katalizálta a brexitet, az iszlámmal és az ázsiai bevándorlással, köszönik, historikusan jól elvannak; a probléma kulturális megjelenése teljesen más), és ennek a nemzetnek a tagjai óriási többségben nem akarnak nagyon idegen bevándorlókat -- ellenben az Unió tényleg  be akar ilyeneket telepíteni ide, tényleg nem szabna felső határt ennek, ergo Orbánnak igaza volt. A legfontosabb egzisztenciális és identitásügyben volt igaza, miközben az ellenzék -- nem hazudik, hiszen nem tudja az igazságot, hanem -- össze-vissza hadovál (főleg ideológiai alapon), ami a bizonytalanság érzetét kelti, amit senki, a magyar meg főleg nem szeret.

Az egész ellenzéki politika egy katasztrófa. Minimum az ostobaság, a hozzá nem értés, a fajsúlytalanság, a megbízhatatlanság egyvelege. Miért is kéne rájuk szavazni? Hacsak Orbánról nem tételezi fel valaki komolyan, hogy hazaáruló és a szándékait és a jövőképét a nemzet kifejezett tönkretételének vágya határozza meg, a korrupció és a máshol sem sikeresebb liberális demokrácia tönkretétele egyszerűen nem érnek fel helyi értékben -- azaz a magyar közvélekedésben -- az egyéb politikai erényeihez. Márpedig az előbbieket nem sikerült még elhitetni róla. Az persze meglehet, hogy Orbánt előbb-utóbb elhagyja a politikai érzéke, pl. a konzervatív ember számára -- lásd a Lukács János amerikai-magyar történésszel készül legutóbbi interjút -- megengedhetetlenül közel engedett oroszok szorításának már nem tud határt szabni, de azt hinni, hogy az ő -- vagy akár Putyin -- mesterterve érvényesül a Nyugaton, már a ló másik oldala lenne. Valójában sokkal rosszabb nekünk, hogy tőle függetlenül van egy objektív trend szerte a Nyugaton, amelyben megtalálta a politikája helyét, és ennek a trendnek a sorsáról még nem lehet elmondani semmi biztosat.

Azt fel lehet azonban tételezni, hogy ha a baloldali kormány nem is bukik meg 2010-ben, ennek a trendnek ellenállva mindenképpen megbukott volna 2014-ben, és nagyjából ugyanitt tartanánk Orbánnal, ami az utóbbit viszont nem menti fel a kleptokrácia, az önkény és a rombolás vádjai alól -- ezeket a Nyugat ugyanis változatlanul nagy ívben elkerüli: Strachének, nem beszélve Kurzról, esze ágában nincs tönkreverni az osztrák társadalmat, jogállamot és versenyképességet, illetve az ilyet aligha tekintenék nemzeti politikának. Az, hogy ezeket Orbán megcselekszi, illetve ha nem képes már visszaépíteni a magyar regenerálódás alapjait, akkor hasonlóan kártékony, minimum ambivalens szereplőként fog bevonulni a magyar történelembe, mint Horthy vagy Kádár. De talán törvényszerű, hogy az ország ilyen történeti fejlődése mellett visszatérően ezt tudjuk kitermelni. A lassan már öröknek tűnő kérdés: hogyan lehetne ennek tartósan elejét venni.