A liberalizmus (szabadságelvűség) és a demokrácia (tömegelvűség) két gyökeresen más politikai kultúra összeegyeztetésére tett kísérlet, és a fennmaradása azon múlik, hogy képes-e létrehozni és stabilizálni egy önálló kultúrát. A mai fejlemények szerint nem biztos: a tömeg legyőzni látszik a szabadság elvont eszményét (azért elvont, mert sok inherens konfliktus miatt a gyakorlata máig borulékony maradt), és felülkerekedik rajta a szocializmusoknak és a nacionalizmusoknak valamilyen kombinációja. Mint a harmincas években.
Az egyik oka annak, hogy a liberális demokráciának nem lett kellően erős a kultúrája a liberalizmus progresszivista eltérítéséből fakad, amely a szabadság(ok)ba erőteljesen bekapcsolta az egyenlőség igényét, ezzel parttalanná téve azt elinflálta a szabadság értékét. A szabadságok homogenizációja és expanziója a specifikus liberális demokratikus kultúra kialakulásának megrekedéséhez és visszafordulásához vezetett, a legjobb esetben is maradt csak a proceduralitás belőle, és az így támadt hiányba behatoltak a robusztusabb identitások bal- és jobboldalról is, ezzel viszont növekedett a társadalmi konfliktusok áthidalhatatlansága. Amit az angolszász filozófiában "átfedő konszenzusnak" neveznek, elveszítette az erejét, ami eddig is csak reményként volt meg neki. Még egyszer, ennek a liberalizmus progresszivista eltérítése -- a szabadságok homogenizációja és expanziója -- volt a fő oka.
Kicsit jobban kifejtve ezt az eltérítést: amikor a szabadságokból (=mindent szabad, amit a törvény és az erkölcs nem tilt) jogok (=kikényszeríthető jogosultságok) lesznek a progresszivizmus nyomulásának eredményeként, a szükségszerűen általános alanyiságú jogok megosztják az erkölcsi rendet, és ha nem hoznak létre új erkölcsi rendet (amire láthatóan képtelenek), akkor csak a rombolás marad a helyükben, ami végső soron a gyenge legitimitása miatt gyengíti magát a jogok (a liberális demokrácia) rendszerét. A liberális demokrácia azért nem válhatott idáig (magában is konfliktusos) rendszerből (az erkölcsökkel egybevágó) renddé, mert nem tudta létrehozni a differenciált szabadságoknak azt a koncepcióját, amely egyszerre tükrözte volna a plurális erkölcsi valóságot és ellenállt volna az expanziónak, a homogenizációnak és a jogi kodifikációnak.
Ezt a -- számos idegen szó után egy még csúnyábbal élve -- centripetális differenciálódásnak nevezhető szabadságkoncepciót hiányoljuk most, amikor a liberális demokráciák (átmenetileg legalábbis) meghajolni látszanak elsősorban a nacionalizmusok/etnicizmusok nyomása alatt azon az államiasságon túl is, amit a progresszivizmus anyagi és értékújraosztó mechanizmusai már korábban létrehoztak. Ezzel elejét lehetett volna venni egyfelől a liberális demokratikus nyilvánosság kiüresedésének pl. a gyűlöletbeszéd - progresszivista kontroll/tiltás - PC, safe space-ek - nyilvánosság/agóra intézményes válságának dinamikájában. A centripetális differenciálódás tehát azt jelenti, hogy a liberális demokrácia önálló kultúráját erősítve az állam úgy őrzi a személyekre és csoportokra szabott szabadságokat, hogy vagy nem rendelkezik velük kapcsolatban, vagy a létező intézményeket (pl. a házasságot) nem terheli a jogosultságként értelmezett kiegészítésükkel. Magyarán -- a példánál maradva -- a házasság megmaradna a hagyományos családmodell alapintézményének éppen az intézmény önazonosságának védelmében, de az állam nem gátolja egynemű párok azonos jogokat tartalmazó kapcsolatát.
A szabadságok úgy válhatnak kultúrává, ha identitásképző és kulturális erővel bírnak, ezért egy plurális társadalomban fenn kell tartani a heterogén szabadságok szabályozott konfliktusának a lehetőségét, nem pedig jogiasítva homogenizálni őket. Ehhez viszont az kell -- és nem véletlenül a recept konzervatív címkéje --, hogy az állam éppenséggel kivonul polgárai életéből; amit gyarmatosított az utóbbi évszázadban, azt dekolonizálja, és ő maga a rendnek csak olyan formájáért felel, amely megfelel az állampolgárok közötti erős átfedő konszenzusnak. Mindenhonnan ellenben, ahol erős erkölcsi -- tehát végső soron az ideális renddel kapcsolatos -- konfiktusok maradnak fönn, az állam megpróbál kivonulni és nem rendszert képzeni. Így mindenki szabadon megélheti az identitását úgy, hogy nem fenyeget vele másokat, de garantálható a közrend és az állampolgárok termékeny együttműködése. A liberális demokrácia mai válsága semmi egyébnek, mint a túlméretezett államnak, illetve anyagi és értékrendszerező túlterjeszkedésének köszönhető. A probléma ezzel a diagnózissal mindössze az, hogy a liberális demokráciához való visszatérés gazdaság alapjai már nincsenek meg, ellenben félő, hogy a tőkekoncentráció technológiai fordulata az elkövetkező évtizedekben egyre több embertől veszi el az önálló egzisztencia kiépítésének a lehetőségét és lök kényszerűen az államok karjaiba, ami nem a liberális demokrácia eszményéhez való visszatérést, hanem inkább a szociális-elosztó demokrácia eljövetelét valószínűsíti. (Ez az írás számos helyen kiegészítendő még, de ezt nem tudom itt megtenni.)
