Amikor egy civilizáció nem tud megfelelni a saját magas igényeinek, avagy szükségképpen kirekesztővé kell válnia, mert az igényei érvényesítéséhez gyenge, akkor csak rossz választások vannak a civilizáción belül. Ilyen korban élünk, amiről éppen olyan kevéssé tehetünk egyenként, mint azok, akik igényt tartanak ránk. Akiknek a mércéje az egyes ember, a jogai és a boldogsága, a humánum mögé odatennék a közösség pénzét, és csupa optimizmussal tekintenek az emberi harmónia lehetőségeire, valószínűleg nem tévednek nagyobbat, mint akik nagyobb kincsnek tekintik a sok-sok ember életével és nem ritkán halála árán létrehozott európai és magyar kultúrát, mint az egyes ember vágyait és életét, és féltik e kultúrát azoktól, akik most éppen kiszolgáltatottnak tűnnek, de könnyen öntudatra -- és nem éppen európai öntudatra -- ébredhetnek. A helyzet tragikumát éppen az adja, hogy nincsen veszteség nélküli megoldása. (És itt nem számolok az egyoldalúan vesztes forgatókönyvekkel, amelyek szerint terrorhullámba, kulturális és vallásháborúba, vagy éppen teljes kulturális relativizmusba sodródhat Európa a saját területén.)
Most hiába bánunk -- ami mellesleg kötelesség -- emberségesen a bejövő embertársainkkal, nyilvánvalóan előbb-utóbb le kell zárni az utat előttük. Ha nem a második százezer, akkor a második millió ember előtt, és aki elég reálisan gondolkodik, akkor tudnia kell, milyen jelenetek fogják ezt követni a magyar határon. Vagy hányadik millió előtt kelljen ennek megtörténnie? Nem kvantitatív, hanem minőségi (elvi) döntést kell hozni. És mi legyen ez?
Akik most vakon ordítoznak bele a nyilvánosságba és félig-meddig ideológiai-politikai elhivatottságból vádolják hol embertelenséggel, hol nemzetietlenséggel és hagyományellenességgel a másikat, azok vajon megfontolták-e a másik tábor véleményét (igazát) is? Ha meg is, a magyar nyilvánosságban ez nem jelenik meg, mert már jó ideje képtelenek vagyunk beszélgetni egymással, ezért nem is vagyunk képesek több-kevésbé konszenzusos álláspontra jutni, hogy enyhítsük az eddigi és várható döntéseink súlyát.
Szokja meg mindenki: ez egy olyan helyzet, ami miatt az ember: ember. Az élet tragikuma miatt. Ami aztán a jobb közösségeket összehozza, a rosszabbakat csak még jobban szétforgácsolja. Erről is döntenünk kell. Európa nem lehetséges (keresztény és humanista-aufklérista) emberiesség, de a nemzeti kultúrák és hagyományok ereje nélkül sem (amelyek formálódnak ugyan, de radikálisan formálni nem lehet őket nagy traumák nélkül). A problémánk, hogy Európának mindkét pillére meggyengült az utóbbi évtizedekben a fogyasztói társadalmak nyomása alatt, de attól még a civilizációnk legnagyobb értéke, a történetiségéből táplálkozó egyensúlya nem borult fel. Ezt az egyensúlyt kell mindenáron megőriznünk, és erre tekintve kell a bevándorlás kérdését kezelnünk. És ki tudja, ezzel akár nőhet a megbecsülésünk a saját civilizációk alapértékei iránt is.
