A jó kormányzás folyamatos konfliktusban alakul ki -- az egyének és a közösségek egyaránt maximális megbecsülése között. Mit jelent ez magyarul? A jó kormányzásnak egyfelől a nemzet egészének lehető legnagyobb értékteremtése, másfelől az individuumok legnagyobb szabadsága közötti egyensúly aktuálisan legjobb, igazolható formájának előidézésére kell irányulnia. Egyszerűbben, a kormányzás a lehető legjobb minőségű -- tehát fenntartható -- közösségi regenerációs képesség és a lehető legnagyobb egyenlő személyes szabadságok egyensúlya: a közjó és a maximális egyéni szabadság közötti kompromisszum. A jó kormányzás (tágan értelmezett) haszonelvűségének az értékelvűsége, a magáért való értékelvűségnek a haszonelvűsége szab gátat, és az egészet egy több-kevésbé zavartalanul alakuló kultúra és civilizáció támogatja meg.
Ez egy nagyon egyszerű elv, amelyre egy viszonylag jól átlátható gyakorlatot lehet építeni, amit minden állampolgár meg tud érteni és ellenőrizni tud. Egy példa: ha a GDP jobban növelhető a természet kizsigerelésével, akkor azt nem tesszük (mert ellen szól az élet minőségének és fenntarthatóságának). Ha a GDP jobban növelhető a gazdagok jövedelmének csaknem teljes visszaosztásával, mert ezáltal jobban nő a belső fogyasztás, azt nem tesszük (mert ütközik az egyéni szabadságok korlátozó erejével). Ha az egyén szabadságok növelése (formálisan) megkövetelné a teljes identitásalapú jogegyenlőséget (melegházasság), de az üti a kollektívum biológiai és kulturális regenerációs képességét is, akkor mérlegelni kell, mi a fontosabb -- de a mérlegelésnek legalább érthetőnek és átláthatónak kell lennie, ahogy az aktuális döntésnek is.
Ha a választási alapú jogegyenlőség kiterjesztése az élet és a halál kérdéseire (abortusz, eutanázia, halálbüntetés, sorkatonaság stb.) konfliktusban áll az életről alkotott felfogással, akkor az utóbbi legalábbis meg fog jelenni az előbbiekre vonatkozó jogalkotásban. Ha a gazdasági jogegyenlőséggel együtt (alacsony egykulcsos szja) jelentősen csökken a közösségi regeneráció pénzügyi alapja, és ezzel hosszú távon veszít az ország, ráadásul az előbbi szembemegy az igazságosság intuitív fogalmával, akkor megfontolandó a gazdasági jogegyenlőség (egyenlő szabadság) korlátozása (többkulcsos, progresszív adórendszer). Ha a gazdasági előnyök szabadon válthatók át az élethez és a méltósághoz fundamentálisan kötődő előnyökre (a magánegészségügyben, az igazságügyi eljárásokban stb.), akkor adott esetben érdemes korlátozni a társadalmi intézmények piacosítását, a gazdasági előnyök konvertálásának szabadságát.
Az egyedi mérlegelés nagyon bonyolult lehet, ha egy filozófiai vagy alkotmányjogi vita mélységét képzeljük bele, de a politikai döntésekben elég csak felfogni, hogy a közösség és az egyének érdeke közötti milyen aktuális egyensúly találkozik a kultúra és a közvélemény helyeslésével. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a kultúra és a közvélemény semmilyen körülmények között ne korlátozhassa a deliberáció (mérlegelés) bizonyos alapfeltételeit, amelyen keresztül a közvélemény egyáltalán módosulni tud, ezért se a demokrácia (a többségi elv vagy a legnagyobb haszon elve), se a liberalizmus (a személyes szabadság) nem korlátozható egy szinten túl (az előbbi pl. a plutokrácia vagy a jogok széles katalógusa, az utóbbi a többség által). A miheztartás végett, ma ennek a mérlegelésnek csak korlátozottan tudunk érvényt szerezni.
Ez mind egyébként elég kézenfekvő, ha itt-ott bonyolultnak tűnik is. Egyetlen egy dolog miatt írtam le: mert a politikai vitáinknak ezekről az elvekről és döntésekről kellene szólniuk ahhoz, hogy ez az ország mindenkié lehessen, és mindenki -- némi tanulás árán -- értően tudjon megnyilvánulni a közösségi életben. Addig, míg ez nem történik meg, és ez a készség nem rögzül, mindvégig rabjai maradunk a pocsék kormányzás pocsék céljainak.
