Orbán és Putyin két órán át beszélgettek, a sajtótájékoztató hangulatából megítélhetően baráti, sőt jó baráti hangulatban. Merkellel nem így volt. Az orosz elnök látogatását körüllengő megilletődöttség és keleties pompa nem a Merkel-látogatás hangulatát idézte, és csak azt sikerült elhitetnie, hogy bár Oroszország -- a katonai erejét leszámítva -- minden lényeges hatalmi szempontból sokkal marad alatta Németországnak, számunkra az előbbi "a" nagyhatalom, amely orientál. Vélhetően ez is volt a cél. Tegnap nem tudtuk meg, valójában miről beszélgettek, a tárgyalások után aláírt egyezmények alacsonyabb szintűek és jelentéktelenek voltak, a nyilatkozatok semmitmondóak. De olyan barátiak, amihez foghatót egy európai vezetővel sem produkált Orbán 2010 óta. Amikor Putyin elment, egy tovább kompromittálódott Magyarországot hagyott maga mögött, amely már rég elveszítette a pontos iránytűjét és a jó hírét. A magyar külpolitika a harmincas évek végi állapotába jutott vissza, a legrosszabbhoz, amit egy névleg független ország elérhet. Ez lenne a szuverenitás? Ugyan.

Ahogy az évek teltek, egyre kevésbé értettem egyet azokkal, akik szerint Orbán nem beszélhet az ország, hanem csak a saját kormánya nevében, nem az országot, hanem csak a kormányt járatja le az autokrácia építésének különféle fogásaival. Nem igaz. Tekintve, hogy a hivatalos ellenzéke olyan, amilyen, és tekintve, hogy a fogyó támogatottsága ellenére élvezi a választók relatív többségének bizalmát, minden egyes immorális tette mögött az egész ország sejlik föl. Az ország, amely nem érti a világot, és rosszul érzi magát benne; amely nem érti önmagát, és rosszul érzi magát a saját bőrében. Mindezek miatt pedig sorozatosan rossz döntéseket hoz. Az országnak nincsen a népét egyesítő "küldetése" a világban, olyan nemzeti mítosza, ha tetszik, civil vallása, amely van például az Egyesült Államoknak, nincsen konszenzusos történelemképünk, nincs közös értékrendszerünk, és a miniszterelnök sikerrel törte össze a közös jövőképünk maradékait is a helyébe a saját szuverenitása iránti kötelező hódolatot állítva. A magyarok máról-holnapra élnek minden kollektív élmény, a kivételesség bármilyen megalapozott érzete nélkül, amelyre pedig -- bármit mondanak materialista gondolkodású honfitársaink -- szükség van a szabadságon és a jóléten túl. De ezekből semmi sincs.

Orbán Viktor megszállta Magyarországot, és behívta hozzá Putyint. Orbán, akinek a kormányzása elenyésző jót, viszont annál több hibát és bűnt hozott, nem lehet elégszer elmondani, hogy minél többen értsék: egyetlen dolgot szolgál, a saját hatalmát. A hatalmába kapaszkodva egyre rosszabb pozícióba hajszolja az országot minden lehetséges szempontból. 2006 után a rendszerváltás új erkölcsi mélypontjához jutottunk. Bölcsész károgás? Ha valakinek az, hát büszkén az. És itt a következő: lesz még rosszabb is, mert az ország még messze nem elég felkészült ahhoz, hogy Orbánnal szemben jobb alternatívát tudjon állítani. Az igény talán már születőben, a képesség még hiányzik.

(Béndek Péternek, a Polgári Konzervatív Párt elnökének beszéde a budapesti Fővám téren február 28-án du. 4-kor. Mindenkit várunk!)