Van az európai szellemtörténeten belül a konzervativizmusnak egy államelvű, szabadságellenes ága, amely -- nagyon kivonatosan -- a francia forradalmat követő restaurációs (ellen-forradalmi) konzervativizmussal kezdődik, a Vér és Föld organicista-völkisch gondolatában és Carl Schmitt vezérkultuszában folytatódik, majd valamelyest konszolidált formájában tovább él az amerikai dél keresztény-közösségi ideológiájában és az orbáni Magyarország etnicista etatizmusában. Ezt az általam sötét konzervativizmusnak nevezett közeget egyformán jellemzi az emberrel szembeni mély erkölcsi szkepszis és az embert megfegyelmező hatalmak, leginkább a nemzeti állam iránti lankadatlan sóvárgás -- ami miatt az utóbbi képviselte kollektívum bármilyen konfliktus esetén megelőzi az egyének akaratait és vágyait. A sötét konzervativizmus a felvilágosodás-ellenes európai gondolati hagyomány legpregnánsabb ága, de több is ennél. Mint jól tudjuk, politika is.
Nem azt állítom, hogy Szijjártónak vagy akárcsak Orbánnak bármiféle köze lenne von Haus aus ezekhez az ügyekhez. Az említett urak és közegük sokkal inkább egy ezzel látszólag ellentétes trendet, a tömegek lázadását és a csőcselék bosszúját képviselik a bármiféleképp értelmezett "természeti" renddel és a meritokratikus társadalommal szemben. A civilizációellenességet és a korrupciót általában. Minden proto-fasiszta mozgalomra nézve igaz azonban, hogy a magas elvek (jelen esetben a fent taglalt sötét konzervativizmus) megkívánják hordozóikat, az felgerjesztett alantas vágyakat ahhoz, hogy politikai erőre tegyenek szert, tehát a proletár konzervativizmus elegye -- nevezzük így a sötét konzervativizmus politikai élét -- a lehető legtermészetesebb folyománya az immár több mint két évszázados anti-aufklérista fejlődésnek. Ez Orbán és társainak közege: ők a feltörekvő, destruktív erő, amelynek hangra volt szüksége, és ezt megkapták a fizetett értelmiségüktől. Az erő és az akarat találkozott a sötét konzervativizmus világképével.
Orbánék a bomló szocializmus termékei, amelyben a káosz megnyitotta az utat az egalitarizmus tömegfelhajtó erejének, velük olyan (tehetséges, ám amorális) emberek jutottak térhez és időhöz, akik egyébként bármilyen radikalizmushoz készek lettek voltak csatlakozni csakhogy kitörjenek az (adott esetben a fürdőszobát is nélkülöző) alárendelt helyzetükből -- innen a félreértés Orbán folyamatos "köpönyegváltásával" kapcsolatban. A mai miniszerelnök köpönyege ugyanis ugyanaz, amelyik 25 éve: a radikalizmusé, a lázadásé és az erőszaké. Orbán képtelen építeni, képtelen intézményeket működtetni, de ez nem újdonság. A lényegi (emberi) vonásaiban semmit sem változott, mióta ismerjük. A politikát foglalkozásnak, mindvégig a társadalmi előrejutás és a meggazdagodás forrásának, közben pedig az establishmenttel szembeni bosszú eszközének tekintette.
A proletár konzervativizmus is radikális ideológia, a sötét konzervativizmus politikai vasökle, amelyet az ismert írástudók szállítottak le neki célracionális alapon. Orbán pont annyira nem keresztény, mint amennyire nem konzervatív, pont annyira nem polgári, mint amennyire sosem volt liberális, ellenben mindenbe hajlandó beletanulni, ami a hatalmát és egy aktuális közeg átalakítását szolgálja. A céljai évszázadokra szólnak, az útja folyamatosan konfliktussal teli. A proletár konzervativizmus kiváltképp alkalmas ideológia számára, mert illeszkedik az ország etatista és önámító politikai hagyományába, korlátozza a politikai versenyt, alátámasztja az emberek feletti ellenőrzés erkölcsi jogát, eszközévé tehet egy egyébként korrupt vallást, kitünteti a Vezér személyét, előtérbe helyezi az Akaratot (a decíziót) a Normával, a kivételest a törvénnyel, a hatalmat a joggal szemben, illetve kész minden hagyomány és érték elferdítésére, relativizálására vagy feláldozására a hatalom oltárán úgy, hogy közben elérte, a tömegbázisa mindezt az értékek helyreállításaként éli meg. Visszaél egy alapjaiban gyenge társadalom önvédelmi rendszerének hiányával.
A proletár konzervativizmus a kontinentális politikai hagyományok legsötétebbjeihez tartozik, amellyel szemben a polgári konzervativizmus a szabadságban, az intézményekben és a közösségek rendjében élő ember jó oldalát (és Istenbe vetett személyes reményét) igyekszik kidomborítani anélkül, hogy illúziót táplálna az ember radikális evilági jobbítása iránt, de ez szerencsésen elejét veszi annak is, hogy várakozásokat tápláljon bármilyen társadalomátalakító kalanddal kapcsolatban. Amilyen például a sötét konzervativizmus kollektivista megváltó politikája.
