Orbán büszkén nyomta orrba a versenyképes Magyarország maroknyi hívét a polgármesterei előtt: legkésőbb 2018-ra eltűnik az utolsó segélyezett ember is Magyarországról, munkára lesz indítva minden egyes ma még dologtalan kéz. (Emlékezzünk: a dologtalan kezeknél van sokkal rosszabb is, konkrétan a károkozó enyves kéz. A miniszerelnök figyelmébe. Legalábbis ne implikáljuk, kérem, hogy a serény munka okvetlenül értékteremtő munka is.)
Nem okvetlenül az számít, hogy mi fog ebből megvalósulni (szerencsére nem sok), hanem hogy mi lehet egy 21. századi miniszterelnök fejében egy ország népének sorsát illetően. A kétszintű szakképzés meghirdetése után immár hivatalosan is az alulképzettek és a közmunkások országa leszünk -- ez. És miért ez? Például, mert teljesen világos a miniszterelnökünknek, hogy az oktatási rendszer radikális javításán dolgozva leghamarabb is csak 15 év múlva mutathatna fel tartós növekedést a piaci foglalkoztatásban és a versenyképességben, addig meg nem szeretne várni, és különösen nem szeretne akár még veszíteni is egy valamikori választáson. Ha értéket kellene felmutatni a választási győzelemért, arra természetesen hosszú idő óta képtelen. A hatalmát viszont jól szolgálja egy elszegényített, kiszolgáltatott társadalom, amelynek döntő része állami pénzen tengődik, de adott esetben megfenyíthető ennek elvesztésével is.
Orbán hatalmának fenntartásában momentán az EU-s pénzek játsszák a főszerepet, ezeket idővel kiválthatják az orosz eredetű pénzek, de végső soron a rendszer pacifikálásában hosszabb távon a röghöz kötött nyomorult embereké a legnagyobb szerep, akiket a KLIK tanít erkölcsre és idegen nyelven (sehogy), a közmunka köt a patrimonális rendszerhez, az állami egészségügy gyógyít, és az állami nyugdíjrendszer kísér a sírig. Életük egyik szakaszában sincs reményük a jobb életre. A Fidesz-rendszer szocialista bérkaszárnyájában kihúny a szellem, a lélek, a remény. A szabadság ideája mintha sosem létezett volna, rövidesen nem is tudjuk értelmezni. Minden trend erre mutat.
