A nyugat és kelet határán megrekedt érdeklődőknek, mert a kommentekből kirajzolódóan szükségük van rá.
TÁRSADALOM:
A nyugatias (polgári, liberális) konzervativizmus szkeptikus az egyes emberrel szemben, leginkább a személyes tapasztalatban bízik, ezért korlátozza a személyek fölötti hatalom koncentrációját, visszanyesi fő gócpontjait, az államot és a távlatos politikai cselekvést, és támogatja az oligopóliumoktól is mentes szabad piacot, valamint az autonóm intézmények és az évszázadok tudásának párlataként értelmezett hagyományok sokrétűségét.
A keleties (polgárosulatlan, autoriter) konzervativizmus felmagasztalja az erős embert (a vezért), hajlik az egyesítő, utópikus, nagy eszmékre és a "tiszta" szóra, ezért vágyja a hatalom koncentrációját, erősíti fő gócpontjait, a tervező-végrehajtó államot és a politikai cselekvést, és rombolja (vagy az állam szolgálatába állítja) a piacot, az intézményeket, a hagyományokat és az embert.
POLITIKA:
A polgári konzervativizmus nem hiszi, hogy a politika megválthatná az embert, orvosolhatná a gyengéit, és harmóniát tudna létrehozni közöttük: a megváltást Istenre hagyja, a gyengéit az egyes emberre, a harmóniát a politikán kívüli civilitásban.
A keleties gondolkodás a megváltás előszobájának tekinti a politikát, orvosolni gondolja az ember gyengéit (az átformálásán és a követendő életforma meghatározásán keresztül), és harmóniával biztatja az alattvalókat: megváltó kollektivizmusa (organicizmusa) azonban egyházias és etnicista, nem krisztusi és perszonális, a gyengeség felszámolása az ember elpusztításába torkollhat, a harmónia, amelyre képes, zsarnoki.
EMBER:
A nyugati konzervativizmus az emberi együttélést a (keresztény) humanizmusra alapozza, még ha a dehumanizációt, a technicizálódást és a fasizálódást csak ideig-óráig képes is feltartóztatni.
A keleties konzervativizmus maga a politikai úton véghez vitt dehumanizáció.