Kiindulópont: Azok az értelmiségiek, akik a fidesz által felépített világban találták meg a politikai otthonukat (vagy maguk is részt vettek ebben az építkezésben), a „nemzeti öncélúság” hagyományát követik. Ennek lényege az „európai mintakövetés” hagyományának tagadása, vagyis annak a politikai gondolkodásmódnak az opponálása, amely szerint a történelmi fejlődés menete lineáris és ebben a fejlődésben mi mindig hátrébb vagyunk az élen járó, a fejlődés menetét meghatározó nyugathoz képest. Az európai mintakövetés hagyománya szerint ezért a magyar társadalmat (akár saját pillanatnyi érdekei ellenében is) hatalmi eszközökkel kell felzárkóztatni. Mivel a mintakövetés modelljében a nép még kiskorú és felvilágosulatlan ezért a felvilágosító „elitnek” nincs szüksége a „népi gondolkodásmód”, vagyis a babonák világának empatikus megértésére. Az empátia hiánya így a felzárkóztató elit európaiságának legfontosabb bizonyítéka lesz, amin az a tapasztalat se változtat, hogy a mintául szolgáló nyugati modellekben nem sok nyomát lehet találni az ilyen felvilágosító empátiahiányos attitűdnek. Az európai mintakövetés modellje ezért kontra produktív. A modellt követve sohase lehet felvilágosult népünk, hiszen a mintakövetés valódi funkciója az európainak mondott elit pozícióinak biztosítása.
Ez ellen a modell ellen lázadnak a „nemzeti öncélúság” hagyományának továbbéltetői. Lázadásuk tehát jogos, de nem kevésbé torz formája a politikai gondolkodásnak, mint a meghaladni kívánt mintakövető modell. A nemzeti öncélúság programjának hívei ugyanis nem veszik figyelembe (mert nem is hajlandóak erre), hogy a saját hagyományaik jóval fiatalabbak az európai mintakövetés hagyományánál, hiszen csak az utóbbi által okozott méltánytalanságok érzékelését követően lehetett megfogalmazni azokat. A „mintakövetők” értékvilágának érvénytelenítésére használt „ősi”, „eredeti”, „autochton” hagyományok konstruáltak, és nagyon is új keletűek. Ebből az ellentmondásból következik minden olyan jelenség, amely egy külső szemlélő számára érthetetlen a nemzeti öncélúság gondolatvilágában. A „konstruált hagyomány”, az „újpogányság” vádjával szemben például azzal védekeznek, hogy csak az idegen hagyományok által kifejlesztett értékvilág szemüvegén keresztül láthatatlanok az ősi magyar hagyományok, hiszen ez utóbbiakat nem érteni, hanem érezni kell. A „szív rezdülése” lesz tehát az a döntő bizonyíték, ami eldönti, hogy az egymással versengő hagyományok és gondolatvilágok közül melyik minősül magyarnak, ősinek, ősi magyarnak, sajátnak. A dolog hamisságára tehát sohase derülhet fény, hiszen az „érzelmi politizálás” okait firtató valóságmagyarázat (például az, amely szerint nem a régóta elnyomott ősiség tör éppen felszínre, hanem „csak” az aktuális méltánytalanságokból táplálkozó lázadás vágya elégül ki) nem elégítheti ki az érzelmi szükségleteket, vagyis érvénytelen. Marad a kamaszos lázadás, amiből persze semmi érdemleges nem sülhet ki, de ez nem is szempont.
A magyar „nép” tehát nem eredendően kiskorú, hanem a nemzeti öncélúság „hagyományának” köszönhetően lesz olyanná, ahogy azt az „európai mintakövetők” elképzelik. A nemzeti öncélúság programját pedig az „európai mintakövetés” hagyományában rejlő hamisságnak köszönhetjük, annak, hogy a kérdéses tradíció valós funkciója egy „nem európai” módon kiválasztott elit legitimálása. Az eltérő politikai világképek küzdelmének tétje így nem az, hogy milyen volt a magyar és milyen lesz, hanem az, hogy melyik elitkonstrukciós modell győzedelmeskedhet. Jelenleg az nemzeti öncélúság érzelmi politikája áll nyerésre. Ennek oka pedig valószínűleg az, hogy csak az érzelmi azonosulást igényli (tehát nem kell rejtegetnie azt a motívumot, amit a rivális modell hívei ritkábban ismernek be) és ezért elitizmusa áttételesebben érvényesülhet. Az érzelmi politizálás népiessége ugyanis csak látszat, ami abból ered, hogy aktuálisan valóban több és demokratikusabban bejárható mobilizációs csatornát birtokol.
A régi-új rend értelmiségi hívei előtt tehát nincs határ, nincs olyan külső kritérium, amelyet ne lehetne megugrani annak idegenségéből következően. Mivel olyan világot akarnak létrehozni, ami eddig (szerintük) csak láthatatlanul létezett, ezért teljes hiábavalóság azt várni tőlük, hogy igaz konzervatív szívükre hallgatva ügyeljenek a jól bevált eljárásokra. Azok majd csak most jönnek létre, amire tényleg „jó esély” van, hiszen külső és belső mérce hiányában minden éppen uralkodó eljárás „jól bevált”-nak tekintendő.
