A konzervativizmus a szabadságba való visszarévedés politikai kerete. Az volt a 18. század végén, amikor a "felvilágosult racionalizmussal", az egyenlőség kimériájával és az abszolutista, majd a jakobinus állam terrorjával szemben kellett védeni az feudalizmusban gyökerező joguralom, az organikusan fejlődő polgárság, a hagyomány és a lokalitás eszméit; az volt, amikor a 19. század közepétől meg kellett védeni a civilizált társadalmi érintkezés és a polgári kapitalizmus kultúráját a militáns munkásmozgalmakkal és a végletes deszakralizációval szemben; az volt, amikor nemet mondott a tömegtársadalomra, a dehumanizációra és a jogegyenlőségre; annak kellett volna lennie, amikor -- karrierje legnagyobb kihívásának ellenében -- kudarcot vallott az imperializmussal és a nácizmussal szemben; és az ma is, amikor védi a nyugati hagyomány és kultúra megmaradt, porladó értékeit a multikulturalizmussal, a technicizmussal, az atomizációval, a vulgaritással, a kollektivizmusokkal, és az öngyilkos materializmussal (fogyasztási szocializmussal) szemben.
A konzervativizmus folyamatos heroikus harc az ember szabadságában gyökerező rendért. Legfőbb támasza a kereszténység, legnagyobb ellensége mindig is az állam és az állami terror volt. A nemzettel kapcsolatban ambivalens, a társadalmi egységben az egyenlősítés terminális állapotát, a közösségek pluralitásában ellenben a szabadság védelmi rendszerének legfontosabb garanciáját látja.
Alakváltozásai során, amelyek az aktuális ellenfelekre való reakcióként szenved el, a konzervativizmus mindig is az egyes embert (annak egyediségét, különösségét és egyszeriségét) védelmezte: ennek okán jól érthetően keresztény gyökerű, következésképp az elvilágiasodás és az autonómiavesztés különböző megnyilvánulásai között egyenes összefüggést lát. A keresztény normarendszer leáldozása óhatatlanul nyitott teret más, agresszív és emberellenes uralmi formáknak: mindig a társadalmi autonómiákat legyűrő centralizált államból kiindulva. Amikor a keresztény ember (individuum) és a közösségek helyét a tömeg és az állam vette át (a 20. századi fasizmusok: bolsevizmus, nácizmus és a fogyasztási szocializmus egymásutánjában), a konzervativizmus elveszítette csaknem minden korábbi vonzerejét és életkedvét, amelyek visszatértét -- bár folyamatos defenzívában -- a '68-as mozgalmakra való reakciójától datáljuk, először az Egyesült Államokban.
A konzervativizmus azóta is harcol önmagáért. A szabadság ügyét egyedül képviselve a szocializmusok különböző válfajaival (egyrészt a továbbélő nemzeti szocializmusokkal, másrészt a Jonah Goldberg által liberális fasizmusnak nevezett kollektivizmusokkal) szemben. Az ősmagyar-turulos-szálasista és a már 1944-ben a közösségeink ellen fordult államnemzeti kollektivizmusokkal ellentétben a konzervativizmus a szabadság politikai gyakorlata. Az előbbi őrültségekkel szemben versenyképes társadalmi berendezkedést ajánl, amelyik vitaképes minden értelmes gondolattal, az ember és a társadalom javát, és nem a tönkretételük biztos útját jelenti; a közkeletűen ugyancsak szabadságközpontúnak nevezett -- de a szabadság gyakorlatával szemben csak a szabadság ideológiáját nyújtó -- liberalizmussal szemben pedig realista.
Miben rejlik tehát a konzervatív politikai hozzáállás mostanában? Három mozzanatban: ez a hellén bölcseletben és a zsidó-keresztény antropológiában megalapozott (fegyelmezett) szabadság, a szabadságok koordinációjára legjobban alkalmas antimonopolista, szabad piaci kapitalizmus, és a plurális közösségek értékteremtő rendje. A konzervativizmus ma is a (gazdasági és politikai) hatalmi koncentráció és az evilági messiás-államok ellensége. A megritkult hagyományokkal szemben esélyt akar adni új hagyományok kibontakozásának, az egyöntetűséggel szemben a lokalitásnak, az írott joggal szemben a szokásoknak, a politikai konstruktivizmussal szemben a tapasztalatnak, a forradalommal szemben a reformnak, a jellemtelenséggel szemben a jellemnek, a semlegességgel szemben a hitnek. A globalizmus elszabadult emberellenességét nem a nemzeti kollektivizmusok emberellenességével kívánja gyógyítani. A nemzetközi materializmus uralmával nem a nemzeti materializmus uralmát állítja szembe, amelyek között mindössze annyi a különbség, hogy az előbbi a szenvtelen értelemmel, az utóbbi a szenvedélyes populizmussal házal, miközben gyarmatosítják a társadalmat.
A konzervativizmus az ember körül szerveződő intézményrendszer értékességéről mindig annak közelsége alapján dönt. Minél távolibbak ezek az intézmények (nemzetközi szervezetek, nemzeti jog), annál pontatlanabbul szolgálják az embert, de a hatalommegosztás érdekében mégis szükség van rájuk: a konzervatív ember ugyanis nem szeretne a Németh László vagy Illyés Gyula regényeiben megjelenő reménytelen, zárt közösségekben élni. A konzervativizmusnak nem szinonimája a maradiság. De a fejlődést szívósan az ember köré szervezné -- az emberi szabadság lényege ugyanis a felfogása szerint, hogy a változás elkerülhetetlen ugyan, de csak akkor válik értékké, ha folyamatosan szemmel tartható és kézzelfogható. A derivatívák és a másodlagos minőségű jelzálog hitelek mérgező világa nem ilyen. Se a fülkeforradalmaké.
Röviden, a konzervativizmus politikai programja: otthon a világban. Minden mással megégeti magát az ember.
