Lánczi András elgondolkodtató cikkét hozza a Heti Válasz "Miért Orbán Viktor?" címmel, egyfelől jó betekintést adva egy elkötelezett gondolkodó lelkébe (nincs mese, a rezsim egyik oszlopát jelentő Századvég Alapítvány elnöke nem egyszerű kurzuslovag, hanem valóban csodálja Orbánt), másfelől azonban üdítő színfoltot is képezve az igényesebb politikai publicisztikában. Az első ránézésre legalábbis. A másodikra a színfolt inkább ijesztővé válik. Konkrétan hullaszínűvé.
A levezetésem hosszú lesz, de megéri a kitartást. Utána megért valamit az olvasó Orbán vezető ideológusától, első kézből, amit talán nem hinne el más módon.
Hogy a végével kezdjem, a kérdésre (t.i. hogy miért Orbán a legsikeresebb hazai politikus), Lánczi zavarba ejtően sokszínű választ ad: mert "egyedül ő jutott el annak felismeréséig, hogy a politikusi létmód legfőbb mércéje a cselekvés"; "a politika lényege a hatalmi viszonyok kezelése, a nép jólétének biztosítása a politikai harcok közepette is, valamint hogy a kormányzásnak a kormányzott emberek természetéhez kell igazodnia"; és "ami messze nehezebb, mint a megértés: képes a saját felismerései szerint cselekedni is."
Ez nem tűnik olyan átütőnek, megint csak így első hallásra. De a magyarázó betétekkel együtt a következő logikához érünk.
Egy, a politikus "fő kérdése" nem ideológiai, hanem, hogy "miként tudja egyben tartani a politikai közösségét." (Első közbevetés: ez korántsem magától értetődő. Sőt, szociológiának a plurális intézmények és a posztmodern kultúra korában erősen anakronisztikus.) "A másik cél a legrosszabb, a belháború vagy az anarchia elkerülése." (Második közbevetés: a szerző itt a 16. és 17. századi politikai gondolkodás fogalmaival operál teljesen voluntarista módon. Bármennyire is mély és borongós a hangfekvése, mindkét célt a légből kapta. A politikai hatalmat az anarchia fenyegetésével legitimálni elég baljósnak tűnik az érvelésnek már ezen a pontján.) Orbán válaszai: erős Magyarország és rend. (Ha ezek valóban az előbbiekből következnek, akkor minimum szemfényvesztésnek illenek be, de lehet ebből még rosszabb is. Nem akarok most aktuálpolitikába keveredni, de az Orbán-kormány egyik fogalom mögé sem alakított ki empirikus tartalmat: se erős ország, se rend. Erős végrehajtó hatalom esetleg. Ne keverjük össze őket. Fenntartom: a szerző ünnepélyes fejtegetése ezen a ponton egyelőre szemfényvesztésbe fúl.)
Orbán e két cél mögé akar "erőt és többséget" biztosítani, mondja Lánczi. Milyen lesz tehát az az erő (és többség), amit az erő (erős ország, valójában erős kormány) érdekében vetnek be? Erő az erőért. Megint csak az első -- de csak az első hallásra -- értelmetlen. Mégis világos, hogy megtaláltunk valamit, ami kulcsszónak tűnik az érvelésben. Az erő. Magyarországon a Kádár-rendszer nyílt restaurációja zajlik, mondta Orbán 1996-ban. Megmosolyogtató. De ha az zajlott, mi volt a gond? Ha az ideológia nem számít, csak az erő, akkor mi volt ezzel a gond? Hogy nem Orbán ereje volt? Attól tartok, igen. Nem a keresztény, nemzeti, polgári stb. Magyarország rendjét hiányolta (hiszen az ideológia nem cél), hanem a saját erejét kevesellte. És ezen változtatni akart. Lánczi kihagyja ezt a láncszemet, amely láncszem pedig a -- saját gondolatmenete alapján -- egyedül lenne képes összekötni a szoci "restauráció" és a rend közötti erőszakolt oppozícióból előálló szakadást. Hőse felvette a harcot a "megalvadt struktúrákkal", hogy létrehozza a saját megalvasztandó struktúráit.
Orbán 2002-re (a vesztes választásokkal) érkezik meg "a politika valóságába". Eldöntötte, hogy nem akar többé kikapni. Eldöntötte, hogy elég erős lesz. (Emlékszünk?) Lánczi erről a fordulatról a szimpatizáló pszichologizálás közben bizony egy kurzuslovag módjára feledkezik meg.
Helyette egyre baljósabb fordulatokat vesz az érvelés. Megtudjuk -- cui prodest? --, hogy Orbánt a felesége juttatta el a hithez, amelyről, úgymond, minden politikusnak ki kell alakítani a viszonyát a mi kultúránkban. (Lánczi erről tíz éve még másképp vélekedett, de hadd legyek ironikus ezen a ponton: aki Orbán követőjének szegődik és ráadásul politikai gondolkodó, annak képesnek kell lennie hőse mindenkori pályaképét az adott politikai aktualitásokból és hitekből kiindulva újrarendezni, sőt ha még jobban teljesít, akkor a régi mitológiákat is az új alá szervezni). Eljutott, de milyen hithez? Úgy tűnik, a keresztények Istenébe vetett hithez, "amelynek középpontjában az emberi méltóság és a hit áll", mert hogy ez váltotta volna fel Orbán új rendjének emberképében a "kommunista embertípust" (de egy kicsit a gentlemant, az ideig-óráig velünk élt polgárt, a hazafit, mindenkit). Mármost, kérdezem én teljesen jóhiszeműen, mennyire igaz az, kérem, hogy a Fidesz érdeklődésének homlokterében "az emberi méltóság" és a "hit" állna? Akármelyik.
De ez mellékes. Sokkal fontosabb, hogy Orbán állítólag a "hit és a racionalitás új viszonyát alakította ki magában", mert "felismerte" a vallás "civilizátori" (helyesen civilizáló) erejét. Nem foglalkozom ezekkel a fordulatokkal, de Lánczinak nem az egyetlen (hogy finoman fogalmazzak) verbális hajbókja Orbán zsenije előtt ott is (pl. a teoretikus politikai gondolkodásban), ahol Orbán nyilvánvalóan érdemtelen. Mégis Lánczi szerint ő azon kevés politikus egyike a világban, akit "egyszerre lehet politikusként és gondolkodóként is vizsgálni." Persze, lehet. Csak nem érdemes.
Mármost, amit akarok végül mondani, hogy ennek a hites kitérőnek az ég egy adta világon semmi értelme az egész gondolatmenet szempontjából, ha csak az nem, hogy Orbán valahonnan megneszelte, hogy a vallás valóban a nép ópiuma, és érdemes nagy adagban a piacra dobni. Lehetőleg az iskolákban is. Hogy mi köze ennek az emberi méltósághoz meg a hithez -- nem kell nekem megmondanom. Megmondta azt a cikke legelején a szerzőnk. "A szavak, ideológiák, intézmények csupán hasznos eszközei a kitűzött célok elérésének, [és] a politikus csak akkor lehet sikeres, ha folyamatosan fenn tudja tartani, növelni tudja a cselekvési és mozgásterét." Hadd ne kommentáljam ezt az érvelésemnek ezen a pontján.
2002-től tehát Orbán elkezdett alkalmazkodni "a politikai realitásokhoz." Mit jelent ez? Erősítette pártja szervezettségét, kihasználta ellenfelei hibáit (párton belül és kívül), bevetette az (akkori, még demokráciaszerű) demokrácia nyújtotta összes eszközt, mondván, "a politika mindennapjai csak áttételesen igazodnak elvekhez és eszmékhez". Lánczi nem mondja ki, mert megint felülkerekedik rajta a kurzuslovag: Orbán nekifogott a rendszer destabilizálásának. És végrehajtotta azt. Többször közel jutott ahhoz, amit nyugodtan lehetne puccsnak is nevezni, de végül a -- gyenge, a válságtól és politikusai inkompetenciájától meggyengült -- köztársaságot választások útján vette be.
Lánczi ujjongással taglalja, hogy Orbán elég közelről tanulmányozta ahhoz az emberi természetet, hogy úgy dönthessen, "minden érzelgősséget ki kell zárnia más emberekhez fűződő kapcsolatából; a kiindulópont a bizalmatlanság". Nem először követik egymást érthetetlenül önmagukban is érthetetlen érvek a cikkben, de a lényeg világos: Lánczi üdvözli a politika "menedzserszerű felfogását". Eszerint a politika olyan munka, mint bármi más, ha nem áll mögötted egy külső nagyhatalom, akár fegyveres erejével, akkor emberek tömegeit kell meggyőznöd...". Lehetőleg olyan erővel -- teszem én hozzá a cikk szellemében --, hogy az majdnem egy fegyveres erő támogatásával érjen fel. És valóban.
Orbán magáévá teszi az összes rendelkezésére álló eszközt az eszköztár folyamatos bővítésével, amelyek a célja elérését (ami az előzőekből következően az erő alkalmazása az erő érdekében, azaz a cél a puszta erő folyamatos növelése -- nem szerintem, Lánczi szerint) lehetővé teszi. Lánczi citálja is Machiavelli nevét, de citálhatta volna a totalitarizmus gyakorlatát is -- csak félő, nehéz lett volna megnyugtatnia a Heti Válasz hétvégi olvasóit, hogy még ebből is kijöhetnek jól. A tökéletes machiavellizmus ugyanis a totalitarizmus: amelyben az erő önmagáért van. Leszögezem még egyszer: ez Lánczi interpretációja Orbán politikai zsenijéről, gondolkodásáról és céljairól. Ezen a ponton, noha nem tartunk még a cikk végén, nem egészen értem Borókai főszerkesztőt. Vagy Lánczi pozíciójából kifolyólag már nem is nézik át, mi kerül tőle nyomdába, vagy főszerkesztő létére nem tud értelmezni egy közepesen nehéz publicisztikát.
De hogy ne higgye most az én olvasóm, hogy túlfeszítem az értelmezői mandátumomat, íme részletek a befejező paragrafusokból: "A machiavellizmus minden időkre megfogalmazta a politikai cselekvés alaptörvényeit, de azt nem, hogy miként lehet egy adott pillanatban megfogalmazni, hogy mi a közjó. Mert ez fogja eldönteni az emberek szemében, hogy melyik politikát válasszák. A mai ellenzék azt akarja, hogy a rész -- az egyének jóléte -- megelőzze az egészet, a közösség jólétét. Csakhogy ez rövid távon sem fenntartható politika Orbán Viktor (...) felismerte, hogy a politikai sikeresség jóval több vagy kevesebb eszmékben, elvekben való gondolkodásnál. Ha tudod, mit akarsz, rendelj hozzá eszközöket, különben üres moralizálás vagy teljes politikai vereség lesz a vége." A végcél a gondolkodás -és mentalitásváltás. "Lelki megrendülés és a politika valóságának megértése nélkül nincs lényeges politikai változás," bármit jelentsen is a "lelki megrendülés" -- úgy tűnik, az ember önmagáról való drámai lemondásához áll a legközelebb. A beletörődéshez. Ez a politikai realizmus tanulsága, amire Orbán 2002-ben tett szert.
Mármost, a végletekben való gondolkodás ("teljes politikai vereség") Lánczi részéről nem véletlen. A politika zéró összegű hatalmi játszma. Ideális állapota a másik fél megszűnése, halála. A machiavellizmus dicséretes. De nem elégséges. Fentebb láttuk már: a hatalom csak eszköz benne. Nem eszköz és cél.
Lánczi a tömegdemokráciába helyezi a machiavellizmust. A követendő közjófelfogást állítólag az emberek választják ki (nyilván a politikai ajánlatokból), de hogyan is értelmezhető ez, ha -- mint láttuk -- az emberek semmi, a közösség minden. Ám nem egyszerűen csak egy ellentmondásról van itt szó. Lánczi megint jóindulatúan elfeledkezik a lényegről, amit pedig a NER gyakorlata látványosan bizonyít: a tömegtársadalmak korában a választás valójában illúzió. Az egyetértést (azaz a közösséget) mérnökileg állítják elő, a sajtó, az ezernyi propagandista, az elhallgatás és a túlbeszélés, az irányított pénzosztás, a populizmus és az állam válogatott mechanizmusaival.
Amiről Lánczi beszél, az az orwelli negatív utópia, a totális állam, a társadalom leigázása. Lánczi András professzor ezt a jövőt szánja nekünk Orbánnal egyetértésben a polgári Heti Válasz hasábjain közzétett írásában. De nem csak szánja. Ez van megvalósulóban. Orbán nem veszíthet tavasszal. Tervei vannak még.
Ezek az emberek nagyon veszélyesek. Ezek az emberek, úgy tetszik, megőrültek. Mit gondolnak, van bármi esélye annak, hogy ne hulljon vissza mindenkire -- vajon már hányadszor száz éven belül -- ez az eklektikus, sötét rettenet? Van bármi esélyük arra nekik, hogy megússzák?
Mégis a rezsim micsoda magabiztosságáról árulkodik, hogy Lánczi közzétette ezt az írást!
