A magyar nemzet - ahogy ma értjük - Trianon terméke. A királyi Magyarország (a Korona) a XIX. század elejéig egyértelműen és kizárólag jogi eszme volt, ahogy a magyar Korona országai is közigazgatási egységek voltak; a nemesi natio nem az etnikai kollektívumot jelentette. Az Országban mindezen túl az etnikumok (köztük a magyar) a nyelvükben, a szokásaikban és az etnogenezisükben önálló, de nem elszigetelt egységekként lakták a Kárpát-medencét és a csatolt területeket. Az Országot nem Magyarországnak hívták, hanem Magyar Királyságnak, és ez éppen olyan jól utalt a nem-etnikai lényegére, mint az egykori Magyar Köztársaság elnevezés az etnikai lényegen túlmutató republikánus-közösségi logikára. (Nem véletlenül irtották is ki a köztársaságot az országból. Előbb a demokrácia megölte a köztársaságot - 2010-től -, majd az etnokrácia a demokráciát -- 2014-től.)

A XIX. század a polgári nemzetfejlődés lehetőségeinek elvesztegetéséről szólt. 1820 és 1920 között a modernizációs-liberális nemzeteszmény folyamatosan szorult vissza a politikában, hiszen a magyar nemzet a reformkori felbuzdulás után jó időre elveszítette a függetlensége reményét. a politikai relevanciája jelentősen beszűkült, a megélésének a terepévé a politika helyett egyre inkább a nemzeti "psziché" vált, azaz a nemzet függetlenségi harca pszichés frusztrációkba szorult vissza. A kezdeti modernizációs-liberális nemzeteszmény fokozatosan adta át a helyét a kudarcok fölötti frusztráció szülte etnicista, modernizációellenes, radikálisan improduktív, a kollektív pszichében arató nemzetképnek, amely máig meghatározza a nemzet közösségi viselkedését és a politikai cselekvésünk végső alapja. A magyar nép közösségi cselekvését adó függetlenségi-etnicista nemzettudatra -- Szabó Dezső, Németh László stb. már a romlás paradigmáját hordozó, tévedéseken alapuló gondolatait értelmezve -- Bibó és Szücs Jenő talált rá legelőször, e sorok írója -- Széky, Gyurgyák, Csizmadia írásaival párhuzamosan -- annyit tett hozzá ehhez a képhez, hogy levonta belőle a végső politikai tanulságokat.

Így az általam (is) "felfedezett" (de legalábbis általam legradikálisabban prezentált) összefüggések miatt nem lehetünk optimisták a magyar nép jövőjével kapcsolatban -- legelsősorban értem ezen, hogy a nemzeti gondolkodás és cselekvés genetikus meghatározottsága függetlenségi etnicizmusként lehetetlenné -- tehát lehetetlenné (!) - teszi ennek a nemzetnek a produktív megújulását, így e nép -- amelynek a nemzet a domináns közös cselekvési formája -- reflexív, kooperatív, ésszerű viselkedését is. Ahhoz, hogy ez változzon, a nemzetkoncepciónkkal kell könyörtelenül szembenézni -- és/vagy ennek kell elmállania elsősorban külső kényszerek hatására --, majd ezt egy másikkal -- amely modernizációképes -- felváltani. Amíg azonban egy ilyen megeredne és már biztosan nem fonnyadna el, alkalmas körülmények között is legalább száz év munkája..

A megújulás lehetetlensége azért állítható biztosan, mert a nemzetkép XIX. századi romlása 1920-ban hamis önigazoló narratívában kristályosodott ki az etnicizmust és a rasszizmust téve a domináns magyar politikai önképpé. Minimum nem vesszük eléggé komolyan, hogy a szó szoros értelmében ez az etnicista tudat hozta létre, ezért definiálja a nemzetet (ahogy a franciát a forradalom és a gloire, az angolt a Korona és a birodalmi tudat, amelyek sokkal plasztikusabban és produktívabban változnak, mint a mi önképünk). Ezen a -- Trianon megpecsételte -- nemzetképen kívül nincs magyar nemzet. Természetesen, hogy a zsákutcából komoly labirintus fejlődhessen, a nemzet tagjai nem értik a nemzetképnek (azaz a nemzetnek) azt a genezisét és elhazudják magát a nemzetfogalom evolúcióját is, a nemzetről olyan romantikus illúziókat táplálva, amelyek a sérelmi-frusztrációs álláspontját visszamenőleg is igazolják.

1920 óta a magyar nemzeti gondolkodás alapvetően ellenségként és a magyar etnikum felszámolására tett kísérletként él meg minden modernizációs, nyugatos, elvont elveken alapuló, netán szupranemzeti törekvést a nemzet átértelmezésére -- és ezt a nép úgy támogatja, hogy a nemzet folyamatosan igazolhatóan ellene működik.

A magyar nép nem tudja levetkezni ezt a nemzetképet, de közben ennek a rabságában sínylődve a nemzetkép legnagyobb erényét -- azt, hogy egy darabig biztosította a megmaradás határokon átívelő élményét -- is kiüresíti. A magyar nemzet és a nép sorsa egyre inkább elválik egymástól, a nép nem képes produktívan megújítani a nemzetkoncepciót, de közben kihátrál mögüle részint emigrálással, részint hite vesztéssel, a nemzetképet a -- ráadásul hazug, élősködő -- politikai osztály is csak irdatlan energiaráfordítással, mindent elsöprő propagandával és hazugsággal képes táplálni. Úgy állunk most, hogy a népnek egyre kevésbé van nemzete, a nemzetnek pedig népe, viszont olyan korban élünk, amely -- az elsöprő globális változások és gazdasági dinamika XVIII-XIX. századitól eltérő súlypontjai -- miatt nem kedvez a nemzetek újraalkotásának, magyarul az államtól független erős polgári rétegre, a polgárok bizalmi kapcsolataira és a civilizált rendre alapozó megújulásnak. A magyar nemzet léte most a migrációval szembeni harcban tűnik éppen felettébb indokoltnak, de ez semmit nem old meg a nemzet kiüresedésének és diszfunkcionalitásának alapvető problémáiból, sőt -- nem véletlenül, hiszen a nemzeti reflexeket hatalmi érdekek szolgálatába állították -- megerősíti a nemzet függetlenségi-etnicista-xenofób-antimodernizációs alapvetését. Már csak azért sem oldódhat a káros nemzetkép, mert a migrációval szembeni harcban értelmet nyerő nemzet kontextusa eleve egy hazug, következésképp fenntarthatatlan szimbolikus konstrukció: se a harc nem igaz, se a nemzet nem igaz, se a migráció nem igaz úgy, ahogy beállítják.