A nemzet történeti képződmény, folyamatosan alakult ki -- ha a magyar nemzetet nézzük -- már a honfoglalást megelőző évszázadoktól. A Szent István-kori nemzet csak nyomokban hasonlított a maira, tele volt egymástól idegen etnikumokkal akár ha a honfoglalókat, akár ha az itt talált más kultúrájú népeket nézzük; és szemben a modern nemzettel, törzsi és a törzseken belül nemzetségi, családi és gazdasági alapon szerveződött. A mai értelemben vett nemzet nem létezett se politikai, se kulturális értelemben, sőt a magyar nyelv honfoglalás kori szerepéről sincsenek pontos ismereteink (az azonban biztos, hogy a magas kultúra előbb volt latin nyelvű és egyházias-univerzalista, mint magyar és népi-nemzeti, illetve a német civilizációnak közben folyamatos befolyása volt az uralkodó rétegekre, azaz semmiféle autochton fejlődésről nem volt szó már ekkor sem). A középkori magyar társadalom olyan mértékig volt plurális (egymást keresztbemetsző társadalomszervezési logikák helye), hogy az ma elképzelhetetlen.

Mit akarok ezzel nyilvánvalóvá tenni? Azt, hogy a magyar nemzet se a fejlődése során (amelyből megannyi fázist és hatást lehetne még ismertetni), se a nemzet mai értelmezésének elnyerése pillanatában (a XIX. század elejétől) nem volt homogén. Az, hogy a mai értelemben vett nemzetről (kulturális és politikai közösségről) egyáltalán beszélni lehet, a nemzetet képező nép kényszerű belátásának terméke azzal kapcsolatban, hogy a (nép) megmaradása, fejlődése és versenyképessége nem szavatolható más módon a feudalizmus után, a modernizáció korában, mint a közösségi együttműködés új szervezeti rendjében. A nemzet -- röviden -- a nép önfenntartásának aktuálisan legalkalmasabb keretévé vált az akkori Európában, benne Magyarországon. Ez a keret változik most meg, amit a nemzet esszencialista (öröktől vett lényegként kezelő) felfogása nem tud megemészteni, és ami még rosszabb: ezért erre nép- és közösségellenes politikát fűz.

Nem, a magyar nemzet -- főleg ennek mai, ismét etnicista, a miniszterelnök száján pedig rasszista fordulatot vevő kiadása -- nem szükségszerűen a legalkalmasabb fejlődési kerete a magyar népnek. Arról, hogy mennyiben az, vagy nem az, késhegyig menő, ám termékeny vitákat kellene folytatni a nyilvánosságban ahelyett, hogy mint ma, az ostobaság tengerárja lepje el a témát és vele a magyarok önreflexiójának megmaradt soványka talaját. Ami ma magyar politika címén folyik -- ahelyett, hogy közös ügyeink megbeszélésének platformja lenne --, az megbocsáthatatlanul terméketlen. Ebben a terméketlenségben a mélypontot annak a Fidesz-kormánynak az utóbbi nyolc évében értük el, amelynek éppen -- ha valóban jobboldali lenne -- a legnagyobb gondot kellene fordítania a nép kulturálisan önazonos beilleszkedésére a nemzetek közösségébe. (Mégis mit gondolnak, mi az ördög, ha nem ez folyik itt Szent István óta, amelyben az etnikai "homogenitásnak" pont annyi szerepe volt, mint Tiborcz István tehetségének a milliárdossá válásában?! A miheztartás végett: az etnikai homogenitás igénye éppenséggel a magyar Korona országainak - a magyar birodalomnak - a szétesését eredményezte, a nemzet etnikai programjához kizárólag kudarcok fűződnek, és most újra ezt az irányt vesszük fel, ami kizárja a produktív együttműködést Európa más országaival, hosszabb távon a régióban és már a saját eltérő kulturális csoportjaink között is -- vö. etnicista jobb versus cigányság, baloldal, kulturális modernség --, azaz a nemzet mai domináns koncepciója éppen a nemzet eredeti küldetése, a nép megmaradása és a versenyképességének megszervezése ellen hat!)

Röviden, éppenséggel szembe kellene nézni a nemzet funkciójával kétszáz évvel a mai fogalmának megszületése után, és újra kellene gondolni a nép, a magyar kultúra és a versenyképességünk felépítésének stratégiáit. De erre ez a teljesen más érdekű társaság nyilván nem képes.