"Orbán Viktor rájött arra, hogy nemcsak nem elég erős a kádárizmus transzcendálásához, de érdemes ezt a tényt a maga javára fordítania, mivel – több alább érintendő okból is úgy tűnik – a kádárizmus bizonyos értelemben maga a jövőnk. Az Orbánt nagy rutinnal lepopulistázó pártadjunktusok ellenben mit sem értenek ebből, ők Európában élnek, egyszerűen nem képesek feldolgozni az ilyen mucsai fordulatokat. Kár. Így ugyanis a tévelygésük kezd éppenséggel holdbéli dimenziót ölteni."
Írtam ezt a szöveget a Magyar Nemzetbe 2005. április elsején (tehát tucat és háromnegyed éve) távolról sem áprilisi tréfaként. Az írás a továbbiakban azt boncolgatta, amit itt a blogon bővebb lére eresztve -- más egyéb mellett -- teszek, hogy ti. mennyire nem érti a baloldali értelmiség az országot és milyen sokba fog ez kerülni nekünk. Szeretném egyszersmind jelezni, hogy a "holdbéli dimenziót" a balos-progresszív nyilvánosság párt- és sajtómunkásai -- a kötelező kivételekkel -- azóta elérték, amire jó példa a sokak által körberajongott Tóta W. Árpád, aki a legutóbbi produktumában feltalálja -- hogy Ausztria nem Magyarország (habár az argumentuma maga nem ér egy petákot sem). "Magyarországra visszajönni: szar" -- írja a neves újságíró a hozzá méltó trágársággal nyíltszívűséggel, amelyből csak az derül ki, hogy még mindig nem érti Magyarországot, ahogy nem érti, hogy a nem értése hogyan járult hozzá ahhoz, hogy az országot olyannak találja három hónapnyi éducation sentimentale után, amilyennek. A föladata ugyanis számtalan éve már az ország megértése lett volna, hiszen a közéleti-politikai munkássága mégiscsak e körül forog. De TWÁ is csak egyike azoknak, akik megéltek idáig a bon mot-k és az igénytelenség kombinációjából -- ellenben azzal, hogy reprezentálja a magyar baloldali-progresszív köztudomást az országról, nagyon is jelképes a hasznavehetetlensége. (Lásd fent.)
"Stanislaw Lem űrhajósa rázós hazatérése után végül a szerelemben talál megnyugvást. De ez nem járható útja egy olyan országnak, amely a seggfejségre alapozza a stratégiáját." -- vonja le a konklúziót. Nem kell érzékenység a magyar klasszika iránt, elég a minimális olvasási kultúra ahhoz, hogy lássuk, mennyire fölösleges ez a mondat. Amely TWÁ konklúzióját -- "meg kell keresni újra, mit is lehet szeretni ebben az országban", aztán "megvédeni, ami szerethető maradt" -- legfeljebb a moralizálás, valójában a cinizmus iskolapéldájává teszi. Talán TWÁ számára is eljön lassan az idő arra és talán lesz ennek majd írásos nyoma is, hogy eldöntse, a vájt fülű ötezret kívánja továbbra is szórakoztatni, akik harminc éve a lájkokat osztogatják, de -- az eredményeiket, konkrétan a versenyképes politikai ismeretek és narratíva hiányát látva -- magabiztosan nem értenek semmit, vagy elkezdi komolyan venni magát és a hivatását, és a nemzetnek ír. Neki, ha már egyszer róla. Merő udvariasságból.
A hölgyek-urak potenciális csillag voltukat a holdbeli sorsa cserélték fel és most csodálkoznak, hogy nemhogy nem világítanak, de levegőt sem kapnak. De levegő után kapkodva és fuldokolva is még mindig legföljebb Orbánon köszörülik a nyelvüket a nemzethez való "leereszkedés" helyett (szolgálat? ugyan!). Máig abban az illúzióban ringatóznak, hogy ha Orbán megy, a balsorsuk is távozik és visszaáll a világ rendje. De a világ rendje sosem volt az ország rendje, az ország rendjével meg nem foglalkoznak. Aztán meg a színvonal, hölgyeim és uraim, a színvonal! A további publicisztikai színvonalesés ilyen kritikus időkben éppen azt a hatást éri el, mint az ellenzéki pártpolitika színvonaltalansága: a rendszert erősíti az ellenzéki szavazók kulturálódásának akadályozásával és -- ehhez az oldalhoz beszélve -- a progresszív modernizációs alternatíva nyelvének és ethoszának elfojtásával. A hazai haute société szalonjai a tehetségtelenség és a méltatlanság kamarái. Kár, hogy nincs Balzacunk, Flaubert-ünk vagy legalább egy új Mikszáthunk, hogy tanuljunk magunkról -- hanem csak vannak, akik vannak, egymásnak tetszelegve.
