A Fidesz-paradigma jó a magyarok egy részének. Ebben nincsen semmi kivetnivaló. Ezek a honfitársaink vonzódnak az etnicista nacionalizmus és a nem túl erős vezérkultusz elegyéhez, szeretik a médiából azonnal elérhető, lelkesítő nagy szavakat, de nincs se kedvük, se idejük kibogozni a valóságot. Az értékrendjükben nincs kitüntetett helye a pluralizmusnak, nem tulajdonítanak túl nagy fontosságot a nyugati polgári-liberális intézményrendszernek, és nem hiszik, hogy Magyarországnak nyugatos, globalizált országnak kellene lennie ahhoz, hogy ők (esetleg a többség) megtalálják a számításukat benne, ezért -- elfogadható áldozatként -- elviselik a látványos korrupciót is mint az összetartozás jegyét. Ennek a tábornak van radikális és mérsékelt oldala is, de az átfogó értékrendjük talán ez. Az övékével szemben nincs alternatív politikai hitvilága ennek az országnak. Ezért nincs potens ellenzéke sem.

Az ország sorsa most leginkább azok kezében van, akikben igény volna egy más -- az előbbivel feltehetőleg ellentétes -- paradigmára, de nem tudják, pontosan mi lenne az. Ezek azt is egyre világosabban látják, hogy az ellenzék szellemi és politikai tehetségéből nem futja, és ebből a garnitúrából sosem fogja futni másra, de nem érzik felelősségüknek az aktív részvételt az új paradigmáért folyó munkában, nemhogy politikai, de szellemi téren sem. Ez viszont baj. Ezt annak ellenére nem teszik, hogy ellenzéki létükben érzékelhetően a senki földjén mozognak, de jellemzően őket sem érdekli annyira az ország, hogy a komfortzónájukból kilépve nekifogjanak annak a kritikus tömegnek a megszervezéséhez, amely optimális életkeretet tudna biztosítani egy új politikai paradigmának. Valójában -- ahogy már többször megírtam -- senkinek (és itt főleg a közéleti értelmiségre gondolok) sem elég rossz még ahhoz, hogy ne érezné veszteségnek a kollektív cselekvésre fordított energiát. Vagyis, klasszikusokat idézve, még lehet a régi módon élni, még nem csak a láncaikat veszíthetik. 

A teljesen új politikai alternatíva azt jelenti, hogy eldobjuk a régi kliséket, régi ellenségképeket, és ahogy a Fidesz-paradigma leszámolt a liberális demokráciával, úgy -- egy másik értelemben -- az új alternatívának is le kell számolnia vele, egyszerűen, mert a régihez való visszatérés ugyan gondolatilag lehetséges, de politikai stratégiában nem. Az új alternatíva titkos művelőinek fel kell adniuk a liberális demokráciát mint politikai jelszót, és legalábbis újra kell csomagolniuk a tartalmát. Aki ennél kevesebbre törekszik, az ott fogja végezni, mint a mai balos ellenzék, a szomorú, vizes síkon. Hogy röviden érzékeltessem, mire gondolok: a fordulat jöhet egy új országképből, amely állhat a technológia és a humánum összekapcsolásában, jöhet egy új értékteremtési rendszerből, egy újra definiált nemzeti élményből -- és ezeket mind értelemszerűen teljesen új arcoknak kell képviselni, akiknek a célja egyszerre a mai kormány és a mai ellenzék elleni harc, miközben a pozitív jövőképük világos, nem hagyják magukat visszahúzni a mai rettenetes miliőbe, hanem büszkén kivonulnak belőle -- miközben visszavezetik az országot a jobbik énjéhez, a Széchenyitől fogva lappangó modernizáló szellemi tradicionalizmushoz (szellemi, mert politikai vagy kulturális téren alig létezett, tradicionalizmus pedig annyiban, hogy figyelembe veszi a nép és a nemzet gondolkodását, megrögzöttségeit, létező készségeit, miközben az összesség képességeit az egyénekre támaszkodva összhangba hozza a modernség követelményeivel, egy versenyképes nemzet érdekében). Ebben ugyanúgy megvan a helye az Asbóthoknak, a Szekfűnek, mint a Bibóknak és a Gyurgyákoknak, sorolhatnám. A modernizáló szellemi tradicionalizmus választása lehetőséget ad a bal- és jobboldali ellentétek meghaladására, de az egész eddigi gondolatmenetemből ez a legkevésbé fontos. Az ideológiai címke beszűkíti a gondolkodást, és ez legyen az utolsó, amit el akarok élni. A lényeg, úgy hiszem, enélkül is világos.