A gimnázium mai fogalma fokozatosan jött létre a 16. századtól kezdve, hivatása a görög és a római műveltségre támaszkodva a humánumra (emberi kiválóságra) nevelni. Az Európa szerte liceumnak vagy pedagogiumnak is nevezett iskolatípus célja a négy antik erény (igazságosság, bátorság, bölcsesség és mértékletesség) és a legtöbbször hozzájuk társuló három keresztény erény (hit, remény, szeretet) szellemével átitatni a legfogékonyabb korban lévő (11/13 - 18 év közötti) gyerekeket, és mellesleg praktikus tudásban részesíteni, illetve felkészíteni őket az egyetemre. A gimnázium erényes embereket akart nevelni, ez volt az első és legfontosabb célja.
A gimnázium az iskolarendszer legfontosabb intézménye volt (és maradt máig), pontosan a gyerekekre gyakorolt hatása miatt, ezért nagyon nem volt mindegy sosem, hogy milyen színvonalon, és főleg milyen szellemben végezte a feladatát. Elitképző volt, de ez az elit valóban emberi elitnek indult, nem társadalmi "elitnek" (Rogán, Habony, Vajnáné). A gimnáziumban a humán tudományok domináltak, pontosabban ezek adták a nevelés és az oktatás keretét -- egyszerűen, mert a humán tudományok közvetítik azt az emberi értékrendet, amely értelmet ad a többi diszciplínának. Ha az emberi értékek és a humánum megalapozása elesik, akkor a tudományok csak az eszköz, méghozzá a céltalan eszköz szerepét ölthetik, amelynek felhasználását semmi sem akadályozza akár emberellenes célokra is.
A "kompetenciaalapú" oktatás a humánum leáldozásának és instrumentalizálásának hű tükre. A globális versenyben való helytállás a liberális felfogás szerint megköveteli az "avítt" pedagógiai eszmék felszámolását, pontosabban igazolják azt, ami már régen megtörtént a kommunizmusban. Ne feledjük, hogy a "magoltatás" az eötvösi-klebelsbergi iskolarendszerben csak az értékközvetítést és a nevelést kiszolgáló szelete volt a pedagógiának -- az már a kommunista diktatúra idején következett be, hogy a humán műveltségnek az erényekre támaszkodó rendjét kihúzták ez alól, és döntötték ezzel azonnal romba a 400 éves gimnázium-eszményt. Az pedig a 90-es évek terméke, hogy a tananyagot olyan mértékben duzzasztották fel, hogy a gimnáziumban azóta is gyakorlatilag kizárólag tananyag-átadás zajlik, a gyerekek erkölcsi formálása nemhogy nem cél, de egyenesen ellenjavallt -- ilyen irányú tanári felhatalmazás híján. Hogy jönnek ugyanis a tanárok ahhoz, hogy "neveljék" -- pláne valamilyen szellemben -- a gyerekeket.
A liberális kompetencia-központúság és a hagyományos lexikális beállítottság kettősségében vergődve a gimnázium már alig valamiben hasonlít akár csak a száz évvel ezelőtti önmagához, feladata az akkori missziójára: az erényes élet megalapozására -- nem illetékessége már a szabadság és a felelősség célszerű elsajátíttatása, a honpolgári és közösségi értékteremtésre való képesség elültetése, a társadalom vezetéséhez szükséges reflexek kialakítása. Ugyanakkor az is szomorú tanulsága a 20. századi magyar történelemnek, hogy az itt említett feladatok végül is mindig elvégezetlenek maradtak. A híresebbnél híresebb gimnáziumokban (Patak, Pápa, Debrecen, Pannonhalma, Piaristák, Fasor, Toldy, Fazekas stb.) száz meg száz éven át olyan diákok maturáltak, akik nem tudták feltartóztatni az ország hanyatlását, sőt sok esetben szerzőik és okaik voltak ennek, ami a legtragikusabban az 1914-től máig tartó periódusban mutatkozik meg. A magyar gimnázium válsága már a születése pillanatában megkezdődött, mert sosem ért vele össze a magyar elit kívánatos minősége -- cinikus módon a gimnázium mint intézmény és a közéleti elitünk mai állapota viszont a valaha tapasztalt legpontosabb módon tükrözik egymást: mind a kettő szomorú mélységben lévén.
