Nagyon fontos fejleménynek tartom a magyar nemzeti önismeret szempontjából, hogy Trianon és Auschwitz egymással összefüggő kettős traumája után, amely a magyar nemzetkép és a nacionalizmus legmélyebb válságát hozta eddig a pillanatig (de valójában a válság összefüggő voltát sem ismerjük eléggé), az Orbán-kormányzás bebizonyította, hogy a magyar nacionalizmus kevésbé kiélezett viszonyok között is képtelen az alkotó munkára. Mivel a társadalmi kompetenciáinknak a polgárosodás híján egyetlen rendező elve és motiváló ereje a magyar nacionalizmus (összefüggésben az ezt érvényre juttató állammal), ha ezt kedvező körülmények között sem sikerül a társadalom javára fordítani, márpedig nem sikerül, akkor az is kiderül, hogy a magyar nacionalizmus mint nemzeteszme (a jelenlegi formájában) funkcionális értelemben megbukott. (Érzelmileg persze kitart.)
A nacionalizmus akkor egészséges, ha a nemzetben rejlő etikai, érzelmi, történeti, kulturális önazonosságot és kollektív tudást a közösség -- a politikai vezetőin keresztül -- fenntartható fejlődésbe, reflektív modernizációba, és a nemzet felvirágoztatására tudja fordítani. Az Orbán-kormány tevékenysége azonban arra példa, hogy erre a fajta önvédelemre és önfenntartásra a nemzet nem képes, a nacionalizmusa nem teszi alkalmassá erre, ellenben kihasználható a politikai sandaságok által. Emiatt radikálisan gyöngül a nemzet is, amit lépten-nyomon érzékelhetünk. A magyar nacionalizmus korábbi diszfunkcionalitása újra beigazolódott, inkább arra példa, hogy miként tudja gyengíteni a közösséget, és végső soron hogyan ássa alá a nemzet funkcióját egy kora-kapitalista társadalomban -- amely funkció a modernizáció hordozása és érzelmi ellensúlyozása volna. A nacionalizmus és a nemzetépítés valamikor 1867 körül elvált egymástól, majd egymás ellen fordultak, és ezt a törést azóta sem sikerült helyrehozni.
A magyar nacionalizmus a jelenlegi állapotában sem produktív. Jelszavakban és megtévesztésben merül ki, holott -- mint mondom -- máig az egyetlen aktív közösségi összetartó erő ebben a társadalomban, így hallatlan fontosságú lenne a bölcs kamatoztatása. A nacionalizmus azonban láthatóan nem tudja megvédeni magát és a benne rejlő pozitív lehetőségeket azoktól, akik tovább gyengítik a társadalom szellemi és anyagi szövetét. Modernizálni kellene, fel kellene készíteni a politikai visszaélések elhárítására, de ez annál nehezebb, hogy a nacionalizmust kihasználó korrupt politikai rétegnek éppen az az érdeke, hogy a nemzeti érzelem és tudat ne legyen képes megvédeni a nemzetet a saját uralkodóival szemben. Ezért van, hogy a nacionalizmus a társadalom ellen fordulhat, és közben a nemzeti érzelmű emberek közössége mégsem hajlandó ezt tudomásul venni. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy a közösségi érzelmeink alapja újra a közösségi életünk ellen fordult, nem először a nemzet történelme során.