Hoppál Péter (barátom a Facebookon) skanzen-túrára hívogat a szép őszi időben. Elfelejti hozzátenni, hogy  folyamatos skanzen élményben van részünk életünk csaknem minden fordulatában ebben a kis országban, így akár szépen mindenki otthon is maradhatna, beleértve Hoppál Pétert is. Elég csak felébredni minden reggel.

A magyar élet kilátástalan, bezárkózó. Liberális konzervatívként nehéz beletörődni abba a kudarcba, amit egy versenyképes konzervativizmus népszerűsítésében szenvedünk el nap mint nap, és hogy kell ugyanilyen gyakran szembenéznem azzal a ténnyel, hogy az ország bezárkózása a lehúzó, farnehéz kultúrájába (értve ez alatt nem a népművészetet, hanem a társadalmi inkompetenciákat) hogyan vezet tévutakra minket. Az ún. kultúránkat meg akarjuk őrizni, de valójában jelentős részét nem szabadna. A mi hagyományaink, eszményeink és vágyaink már régóta nem újulnak, és sosem valósulnak meg. Kapaszkodunk beléjük, de nem táplálkozunk belőlük; ragaszkodunk hozzájuk, de nem neveljük és alakítjuk őket az életünkhöz. Ezért az életünk nehéz és eszköztelen, a hagyományaink és eszményeink elidegenültek tőlünk, a vágyaink csak a frusztrációt erősítik. 

Az a kultúra, amit őrizni vélünk, elfolyik az ujjaink között, használhatatlan, élhetetlen, skanzenekbe való, azt se tudjuk talán, micsoda, ami nem véletlen, ha a legtöbbünk domináns kulturális élménye a brazil szappan, a Coopok és a politikai propaganda világa; és közben nem teszünk szert a modern nemzetek jártasságaira, köztük elsősorban a saját identitásunk feletti uralom képességére, amiből következne a magabiztosság. Ennek a mikéntjét kellene kialakítania egy modern konzervatív politikának -- ehelyett a legrosszabbat kapjuk: etnicizmust, kivagyiságot, sérelmi politikát, vágyálmokat, önbecsapást. A gyenge nemzet rabja a hagyományainak, az erős együtt él velük, és uralja őket. Ahogy uralja saját kudarcait is -- miután felismerte őket.

Be kell ismernem: nem tudom pillanatnyilag, hogyan mozdulhatnánk ki innen, miközben nap mint nap apadnak el az erőforrásaink. A migrációs "vita" elkeserítő idáig, borítékolható megrögzöttségek összecsapása, pedig nemcsak Európa, Magyarország sem őrizhető meg úgy, ahogy bármelyik "oldal" hiszi, se erőforrásai, se identitásának versenyképessége, se jövőképe nem alkalmas erre  -- a vitából mégsem olvasható ki a megújulás lehetősége. Közben a nemzetnek nincs reális stratégiája önmagára vonatkozóan, és akinek a feladata lehetne ennek a megalkotása és érvényesítése -- a politikai osztály és az értelmiség --, az gyáva, gyenge, vagy éppen velejéig romlott. A sikeres átalakulás reménye csekély. Nem csak én nem tudom a módját, más sem (csak éppen én bevallom). Valahogy mégis meg kellene mozdulni. Valahogy fel kellene állni. Valahogy meg kell keresni magunkban a jövőnket.