Minden nagy tett egyfajta álmodozásból, precízebben a képzelőerőből indul ki, és itt nagy tett alatt bármit érthetünk, ami egy ember életének egy jobb formájára vonatkozik: jóságra, gazdagságra, sportolói vagy művészi karrierre, családanyai vagy családapai babérokra, sorolhatnám. A képzelőerő a valósággal szemben működik, ha nincs, akkor az ember óhatatlanul fogja marad a mindennapoknak. A képzelőerő az akarattal párosulva csodákat művelhet, egész nemzetek nőttek fel a mítoszán -- gondoljunk az Egyesült Államokra --, sorsokat változtat meg gyökeresen, nyugodtan mondhatjuk, hogy a boldogság és az elégedettség egyik legfontosabb forrása. Se szeri se száma az olyan (többnyire őszinte) motivációs beszédeknek, amely a képzelőerő és akarat győzelméről szól a szegénység, az alacsony társadalmi státus, a kilátástalanság, a reménytelenség, az elnyomottság fölött.

Most akadtam a kezembe Benedek Tibor (vízilabdázó) vallomása:

„Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos. Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától. Magasságomat nézve ma már kicsinek számítok a csapattársaim között, súlyra viszont 15 éve elértem a 100 kilót. Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra. A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszok, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni. Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek.
Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez ez én tehetségem.”

Nyilvánvalóan úgy is van, ahogy mondja.

Amikor egy nemzetről lemondanak a tagjai, először a képzelőerejük rá vonatkozó részét hagyják maguk mögött, majd az akaratukat arra vonatkozóan, hogy javítsanak rajta. Ha van egyéb ambíciójuk, akkor az konfliktusba kerül a lélekben már elhagyott nemzettel, és az egyik előbb-utóbb legyőzi a másikat. Az illető vagy megszokik, vagy megszökik. Amikor a nagyratörőbbeknek már nincs értelme álmodozni, képzelődni egy jobb sorsról, és le kell mondani róla, vagy külföldre menni megvalósítani, az egy ország végét jelenti. Félreértés ne essék, Magyarországon nem új keletű jelenség ez. A kisemmizettek autonómabb részének távozása már több mint száz éve tart, amit nem lehet nem analógiába állítani az ország folyamatos kikerülésével a nyugati kultúrkörből. Akik -- habár kisegzisztenciák voltak, vagy főleg ezek -- polgári életformára vágytak, akik értelmiségiek voltak, de egészen nagyot akartak alkotni, túlnyomórészt elmentek Ferenc Jóska, Kun, Horthy, Rákosi, Kádár, és Orbán idejében is. Ennyit a rendszerváltás beteljesítéséről.

Magyarország sosem kedvezett a képzelővel és akarattal megáldott embereknek, most már viszont intézményesen fordul ellenük. A túlnyomó részünk azon a szinten tengődik, amit a politikai osztály felajánl. A nagy többség lemondott magáról és az országról. Félmillió pedig kint. Itt tartunk. Innen szép kell nyerni.