Hajlamosak vagyunk elfelejteni száz év távolából, hogy az I. világháború volt az első civilizációs sokk a modern Európában, a fejlődés és a humanizmus első látványos kudarca. Ypern, Verdun, Gallipoli, Isonzo, Galícia stb. után egyszerre szakadt meg az antropológiai optimizmus, a civilizációs értékek tisztelete, és köszöntött be hivatalosan a nacionalizmusok és a tömegtársadalmak kora, amelyek alapvetően változtatták meg Európa és a Nyugat értékrendszerét és politikai kultúráját. A Versailles környéki békékkel gyökeresen átalakult Közép-Európa szerkezete, és olyan sérelmek váltak társadalomszervező erőkké a vesztes hatalmak körében, amelyekből, mint ismeretes, majdhogynem egyenes út vezetett a II. világháborúig.
Az I. világháború máig meghatározóbb élménye például Nagy-Britanniának, mint bármi más történelmi esemény a 20. században, a "kellemes elszigeteltség" korának vége, az ember-állatra való rácsodálkozás máig ható élménye. Az I. világháború véget vetett a klasszikus liberalizmus és a polgári konzervativizmus politikai hegemóniájának, a kulturális vákuumban rapid erősödésbe fogtak az addig még csak bimbózó szélsőséges ideológiák. Nemcsak arról van szó, hogy az I. világháború következményei között ott van Auschwitz (bár ilyet nehéz, és talán értelmetlen is állítani a történelemben, de az első civilizációs sokk nélkül nem kerülhetett volna sor a másodikra), hanem hogy ugyanúgy "Isten halálának" (és az Emberének), valamint a civilizáció 19. század végétől bizonyossággá váló leáldozásának, és a tömegtársadalmak előretörésének a következményei. Egy a forrásuk.
Abban a folyamatban, amely Auschwitzban tetőzött, de most újabb hulláma elé nézünk Európa kiúttalan kiútkeresésében, az I. világháború volt a kulturális ősforrás, az ember önmagától való megrettenésének alapélménye, és Auschwitz sem táplálkozott minőségileg más összefüggésekből, mint az. Kertész szerint Auschwitzban az igazság mutatkozott meg az emberről, én azonban vitatnám az ilyen metafizikai értelmezéseket (nem beszélve a teológiaiakról). Isten (és az Emberi Mű) halálának nem a (falszifikálhatatlan) ténye az érdekes, hanem az, hogy kulturális és politikai meggyőződéssé vált. És ez az I. világháború nyomán megtörtént különböző fénytörésekben a társadalom mélyrétegeiben is. És máig tart, illetve éppen kimerülni látszik az az anyagi fellendülés és az igazságosság gyakorlata, amely a jóléti társadalmakban idáig elleplezte ezt.
A konzervativizmus megújításához a klasszikus, emberközpontú világképeken száz éve felülkerekedő barbárság korszakát kell tudni lezárni -- a szellemi értelemben és a társadalmi gyakorlatban egyaránt. Ami Magyarországot illeti, a Trianon- és az Auschwitz-narratíva elválasztása egymástól korunk meg nem értéséből és a barbárság ideológiai megcsontosodásából fakadó tény. A fá(k)tól nem látjuk az erdőt, ahova azért visszatérően bevisz minket az emberi szellemtelenség és az önreflexióra való képtelenség.
