Az utóbbi írásaim -- sőt mások írásainak szemlézése (!) -- alapján elfoglaltam helyem a nemzeti, jobboldali Pantheónban -- legalábbis néhány balra sorolt prominens véleményformáló szerint, ugyanis néhányuk lerasszistázott és -szalonnácizott, illetve a "próbanácik" körébe utalt (bármit jelentsen is ez, de kiötlőjének érzékeny miliőjében biztos van értelme). Nem a személyem a fontos -- azzal jól elvagyok, meg tudom védeni, ha kell --, hanem az országra jellemző vitaképtelenség, amely megszülte ezeket a jelzőket.
Nagyon igaz, hogy a liberális tolerancia halálosan pontosan addig terjed, amíg az "illiberális": a beszélő beidegződéseinek végéig. A tolerancia ezen a tájon nem létezik. Eredeti értelme, hogy partnernek fogadom el az életben és az együttélésben azokat, akik más nézeteket vallanak, majdnem tökéletesen ismeretlen Magyarországon. Élet-halálharc folyik dogmák és érdekcsoportok között, akik közül az egyik éppen magát a tolerancia és a demokrácia bajnokának tünteti fel, mert -- ahogy a másik a nemzetet -- ők a demokráciát választották a saját hívószavuknak, amelyre felismerik egymást, összegyűlnek, érzékenykednek (magukkal) és dühöngenek (másokkal). Az egyik éppen annyira nemzeti, mint amennyire a másik toleráns: semennyire. A törzsi előítéletek alapján működtetett véleményközösségek összecsapásában se a valós nemzetnek, se a tényleges toleranciának nem osztottak lapot. Ugyanez megfigyelhető kevésbé öntudatos berkekben is (láttam ezt az Eleven Emlékmű közösségen belül, egy idő után itt szintén utolértek a már említett jelzők), ahol az antiszemitizmus-ellenes kultúra szociológiai összetartó ereje olyan erős, hogy -- már szinte patologikusan -- képtelenek vitára bármilyen semleges (tehát nem ellentétes!) nézettel is, közben -- a maguk módján őszintén -- mégis toleránsnak gondolják magukat. A magyarországi antiszemitizmus és az anti-antiszemitizmus valóban egymást erősítő állapotok.
Lassan 20 éve, hogy írtam egy kritikai cikket a Századvég című folyóiratba Kis János liberális filozófiájáról "Liberalizmus a morális egyenlőség igézetében" címmel. Mivel nem tartoztam a brancsba, Kis nem tisztelt meg a válasszal, pedig a cikk fontos hiányosságokat feszegetett a liberalizmus filozófiai és szociológia "cleansing" (megtisztító, kiüresítő, felszámoló, purifikátori) működésével kapcsolatban. Röviden: a liberalizmus mindent megenged (és ami ugyanaz, támogat, mert még Aczél elvtársnál is kisebb elkötelezettséget mutat a szimpla tűrés iránt), tehát mindent támogat, ami az egyenlősítés, a lokális és az alternatív világképek és intézmények semlegesítésének, felszámolásának, átalakításának, elfoglalásának, és egy tágabb, átfogó individualizációnak az érdekében és/vagy jegyében történik, és mindent üldöz (kiszorítással, forrásmegvonással, agyonhallgatással, diszkreditálással), ami nem írható le a modern analitikus liberalizmus eszközrendszerével, mondván, intoleráns (magyarul nem támogatja a liberális premisszákat, gondolkodásmódot, egyenlősítést, relativizmust, homogenizációt). Ez az üldözés rövid távon (adott megszólalások) kapcsán is működik, de hosszabb távon evidens, jól leírható. A tolerancia egy formális elvárás örvén nagyon is tartalmi jegyeket hordoz benne.
Magyarország messze legnagyobb sorscsapása, amelyben minden szociális inkompetenciánk és politikai-kulturális provincializmusunk lecsapódik, a szabad beszéd (kommunikáció, viták, a nyitottság) kiűzése ebből az országból. Az országot nem Orbánnal hagyta el az emberiesség, ő csak tovább tágította ezt az űrt, kihasználta, és belakta. Magyarországon nem emberek, hanem emberek szájába adott dogmák csapnak össze a megértés reménye és az emberek önreflexiója nélkül, hiszen a legtöbb ember egyszerűen nem elég művelt, hogy ezeket felülvizsgálja, fél elveszíteni az identitását és a csoporttagságát, ha pedig elég művelt és bátor, akkor inkább a csoport élére törekszik, és kihasználja a mások műveletlenségét és félelmét a dogmák erősítésével. És a dogmák nem beszélnek, pláne nem beszélgetnek.
Mindig jó idegen nyelven olvasni, és idegen nyelven külföldön lenni. Megszabadító érzés.
