A politikai hatalom úgy működik, hogy létrehozza a saját társadalmi bázisát. Az, aki két hete még nem tudta magáról, hogy szimpatizál Putyinnal, nem tudta, hogy Magyarország számára az EU-n kívül is van élet, és egyébként is a Nyugat hanyatlik, nem tudta, hogy az orbánista korrupció a közjót szolgálja, sorolhatnám, az egyik napról a másikra megtudhatta, hogy mégis. Sőt azt is, hogy mindez a jobboldaliság része.
A jobboldaliság (miként a baloldaliság is) olyan fogalmak Magyarországon, amelyek dinamikája -- finoman szólva -- nyitott. Bizonyos objektív pszichológiai, kulturális, szociológiai és történelmi tények -- autoriter személyiség, neveltetés, zsidóság, Trianon, lakóhely és társadalmi pozíció, de például egy család történeti vagy pártállami múltja már kevésbé -- ugyan erősen befolyásolják valaki politikai választását, de általában az ilyen választások vannak kisebbségben. Sokkal nagyobb súllyal esik latba az a konkrét élmény, amit a politikai kihívás jelent az egyes ember számára: a mítoszokban és az ígéretekben való kétségbeesett -- ideig-óráig a valóságot is legyőző -- hit, amellyel a pártok folyamatosan változó politikai-kulturális helykeresése közben mindenki védi a saját identitását, aztán a protest, a győzteshez húzás, a remélt vagy várható állami transzferekből való részesedés, a propaganda és egy jól felépített személyiség aktuális hatása, és maga a hatékony politikai mítosz vagy narratíva, amellyel az illetőt meggyőzik.
A bal- és a jobboldal átjárhatósága meglehetősen nagy. Annak ellenére nagy az átjárás bal és jobb között, hogy a politikai identitásukat az emberek megpróbálják koherensen tartani, amihez a politikai osztály (pártok és közéleti értelmiség, egyszerűen a saját kenyerük és befolyásuk megőrzése érdekében) azzal járul hozzá, hogy növeli a mítoszok, az ideológia, az ígérgetés és a párhuzamos valóságok súlyát az 1.0-ás realitással szemben. Az emberek pedig addig próbálnak hinni az előbbieknek, amíg végképp meg nem hasonlanak az utóbbival.
Röviden, a politikai indoktrináció olyan politikai hűségeket (illetve konfliktusokat) hoz létre és tart fenn, amelyeknek alig van társadalmi vagy életszerű alapjuk. (Így drukkolhat egy kormánypárti az államdósság csökkenésének, miközben a személyes életére éppen -- legalább relatíve -- hátrányosan hat a rezsim.) Ez is része a társadalom alávetésének, gyarmatosításának, amelyet a Fidesz-kormány emelt mesteri szintre. Része annak a játéknak, amellyel a professzionális politikai osztály (pártok és értelmiség) fenntartja a hatalmát.
Szerintem a ma magát jobboldaliként és baloldaliként meghatározó magyar állampolgárok jóval több dologban értenek egyet, mint amennyit a politikusok látni szeretnének. Egyetértenek abban, hogy jobb a békesség, mint a harc; jobb a prosperitás, mint a hanyatlás; többet érhetnek el a gyerekek jobb és több iskola után, mint nélküle; kapja meg mindenki az élettől, amit ér, de élhessen olyan társadalomban, amely kíváncsi az ő értékeire, és megbecsüli azokat; élje meg mindenki a hitét, ha a másét nem bántja; működjön az állam hasznot és értéket teremtve; a bűnözőknek (nem kivéve ez alól a politikusokat, ha bűnöznek) a börtönben a helyük... És egyetértenek abban, hogy Magyarországon akarnak élni, mert lehet ebből az országból legalább olyan jó hely, mint bármelyik másikból a világon.
Az utóbbi kiindulópont lehet a közjó újragondolásához. Minden egyéb a gyarmati sors erősödését jelenti. A jobb- és a baloldalban való megrögzöttség a társadalom politikai (pontosabban politikusi) láncra fűzésének egyik legbiztosabb útja -- ami végzetes lehet minden "bal-" és "jobboldali" közös személyes érdekeire nézve (lásd feljebb) egy olyan gyenge politikai kultúrájú országban, mint a mienk.