A Heti Válaszban megjelent Schmidt-írás nagyon jó taktikai érzékkel ver be egy újabb vésőt a szétomló baloldali liberális értelmiségi identitásba, továbbfűzve a korábban a Gábriellel és a Sorsok Házával robbantott zsidó-identitás (kontra magyar történelem) témát. Schmidt láthatóan azt tűzte ki közéleti munkássága következő céljául, hogy a pártpolitikai baloldal összeomlása után hozzásegítse a holdudvart és a szimpatizánsokat finoman szólva az önreflexióhoz, kevésbé finoman az intellektuális és szociológiai megrendüléshez. 

A baloldali liberális (progresszivista, radikális) közeg pechére Schmidtnek sokkal több mindenben igaza van Kertész kapcsán, mint az utóbbi időben bármikor. A captatio benevolentiae ürügyén, amellyel most el akarom kerülni a hosszas idézgetéseket is Kertészből, el kell mondanom, hogy kevés író műveit ismerem jobban Kertészénél, és kevés íróval szimpatizálok -- attitűdje és a művei alapján -- jobban, mint vele. Aki ismeri a blogot, annak ez nem lehet meglepő. Nos, amit Schmidt ír az ő magyarországi recepciójáról, az többé-kevésbé úgy is van. Kertész jószerivel az egyetlen polgári magyar író, aki polgári volt 40 éve is: nem alkudott meg a közegével (mint jószerivel mindenki más), noha divatos és racionális lett volna (egy magyarul író zsidó túlélőtől hatványozottan!), sajátos -- self-made -- kulturális közeget alakított ki magának irodalmár és zeneszerző hőseiből, vállalta megvetését a magyar (nem a jobboldali, hanem az egész) közeg iránt, Auschwitzot nem lezárt, feledhető eseményként interpretálta, mint a giccsszerzők, hanem az európai (nyugati) kultúra formatív erkölcsi fundamentumaként, amelyben megmutatkozott az ember valódi természete, nem akarom sorolni. Ezek egyenként és mind kívül helyezték őt a kádárista konszenzuson, és érthetetlenné teszik a személyét sajnálatosan a zsidóság számára is, amelynek domináns politikai asszociációi máig nem arról tanúskodnak, hogy értené, mi volna a Soá jelentősége -- maradjunk ennél -- a magyar történelem szempontjából -- azon túl mármint, hogy szégyenletes módon megtörténhetett. Ezt bizonyítja az Eleven Emlékmű mozgalom sajátos sorsa is mint cseppben a tenger. Ne feledjük, Kertész nem tért haza felszabadultan önkéntes emigrációjából a 2002-es baloldali hatalomátvétel után bármikor: nem hitte, hogy most ellenzékben lévő szellemi közeg és kultúra fogja Magyarországot megindítani a megszabadulás felé. Nem is indította.

Más kérdés, hogy Schmidt mennyire teheti vagy teszi jó lelkiismerettel, hogy "felkarolja az ügyét". A közös bűneink megvallása ugyanis kb. olyan távol áll Schmidttől -- talán egy mikroszekundumnyi megvilágosodástól eltekintve a saját Háza előtt nemrég elmondott beszédében --, mint amennyire közel van eszmetársainak korábbi imrekertészezése. Ha a zsidó holokauszt-traumának és a magyar társadalommal szembeni zsidó fájdalomnak találkoznia lehetne valahol Schmidt Kertész-látásával, nos, arrafelé volna valahol Kertész maga, és nem messze tőle a magyar újjászületés kiindulópontja. De ez az írása ettől függetlenül, a lényegi részét tekintve vállalható. Feledjük egy pillanatra a programmatikusságát a centrális erőtér szempontjából, mert ez kevésbé fontos mindannál, ami Kertészből továbbra is leckeként hárul ránk.