A Balatonba bebukó nap. Tokaj szőlővesszei. A Kiskunság száz kövér gulyája. A kivilágított Lánchíd. A pécsi Széchenyi tér galambokkal. A gyerekkor. A vízilabda-válogatottak. Romkocsmákban pálinkázni. A Szigeten. Magyar Nemzet. Erdély és a Felvidék. Ez lenne az? A hazaszeretet?
És hogy fér ezzel össze, hogy a gyereked külföldön tervezi az életét, és a családod szétszakad? Hogy fér ezzel össze a napi rendes (utcai, politikai, rasszista) gyűlölködés? Az, hogy nem adsz, és nem kérsz számlát, de követeled a közpénzt? Azt, hogy már ezerszer odadobtad a méltóságod, mások kezébe helyezted a múltad, a jelened, és a jövőd? Az, hogy felfele nyalsz, lefele rúgsz? Hogy milliók éheznek? Az, hogy "a kurva Nyugat visszatartja a pénzünket"? Az, hogy a demokráciának lőttek, de nem érdekel, mert te végzed a munkádat, és ez az egész úgysem ér meg annyit sem, hogy a kisujjad megmozdítsd? Az, hogy "még bármi lehet", de addig is Oroszország a modell? Azt, hogy "ha még egyszer azt üzeni", de addig is kussolsz? A "felcsútitörpézés" meg a "kúrcsányozás"? Az, hogy szánalmasan, nevetségesen gyáva vagy?
A hazaszeretetünk? Szentimentális. Felelőtlen. Retardált. A dolgok összefüggenek. Veled.