A hagyományok olyan gyakorlatok, amelyekre már áldását adta az Idő. Elég lényeges ebben a kijelentésben, hogy nem a hagyomány igazságára adta az áldását, hanem arra az életmódra vagy gyakorlatra, amelyet a hagyomány felmutat. A hagyományoknak semmi közük az Igazsághoz, és amint elkezdik őket mégis igazságként értelmezni és képviselni, megnyílik az út a társadalmi konfliktus és az öldöklés előtt. A konzervatív emberek nem azért szeretik a hagyományaikat, mert igazak, hanem azért, mert megtalálják bennük a helyüket, kedvesek a szívüknek, otthonosak, gazdagítják őket, megnyugtatóak, eligazítanak a világban, szerethetők. Súlyos tévedés azonban mindezt összekeverni a hagyományok igazságával. A politika mégis ezt teszi velük. 

A vallások és a nemzeti krédók a legproblematikusabb hagyományok, mert egyformán igényt tartanak, az egyik valódi, transzcendens hitként, a másik szekuláris valláspótlékként arra, hogy "az út, az igazság és az élet" legyenek. Nem véletlen, hogy hagyományosan a legtöbb öldöklést vonják maguk után, miközben változatlanul az emberi élet rendkívül fontos kereteit is adják.

A konzervativizmus azért tud toleráns lenni, mert a hagyományokat úgy fogja fel, amik: intézményesült gyakorlatokként, amelyek jellemzőek egyesekre, másokra viszont nem. Büszke a saját gyakorlataira, pont azért, mert a sajátjai. Ha feltétlenül és evidensen igazak lennének ezek, akkor elég zsenánt lenne beléjük feledkezni. Úgy tartja, ezekben a gyakorlatokban bizonyos életmódok, múlt életek és tudások kristályosodtak ki, amelyek egyesekre jellemzőek, másokra viszont nem, és minél exkluzívabb és öregebb, ad absurdum ezoterikus egy gyakorlat, annál értékesebb. A tömeggyakorlatok és a "hagyományteremtés" (politikai konstruktivizmus) mindig gyanúsak. A konzervatívok ezért nagyon furcsállják, hogy sokaknak örömet okoz egy mindent átfogó, hibásan igaznak is vélt hagyományért (tipikusan a nemzetért) való megalázó rajongás, és sajnálkoznak azon a tényen, hogy az élet sokszínűségét nem csak felválthatja ez a szenvedély, de politikai potentátok erénynek is tüntetik fel ezt.

A politikai konzervativizmus azokra számít, akik a saját életüket és hagyományaikat akarják ápolni és gazdagítani, nem pedig egy hegemón állami hagyományt és a nevében fellépő politikusokat szolgálni. 

De mi örülünk, hogy a tradícióinkat a szeretet és nem az igazság nevében ápoljuk. Ez az örömünk kulcs kéne, hogy legyen az egyházak és a hívek hagyományértelmezésében is, aminek Krisztus urunk is gyaníthatóan örülne. Mert ő amikor magáról állította, hogy az út, az igazság és az élet, a transzcendenciába helyezte a célt. Nem az e világi érvényesülésbe.