2010-ben a párt törvényes körülmények között, jórészt a magyar baloldal kormányzóképtelenségére és erkölcsi lényegére való reakcióként kétharmaddal nyerte a választásokat. Ez akkor jónak tűnt így -- elsősorban azoknak, akik nem viselték kellően a szívükön se a történelmet, se a nyugati jogfejlődést, amelyek ismerik, de nem szeretik a procedurális kiszámíthatatlanságnak (a jogállam intézményrendszere felborulásának) esélyt teremtő leosztásokat, számtalanszor bizonyítván, hogy ahol túlzott hatalom összpontosul, ott ezzel törvényszerűen visszaélnek. A civilizáció jogfejlődése arra figyelmeztet, hogy az alkotmányosságnál és a hatalmi ágak hozzávetőleges egyensúlyánál nincs fontosabb értéke egy társadalomnak: semmi sem ér fel vele, se értékrendszer, se a szociális biztonság, se az igazságérzet. 2010-ben azonban a Fideszről még el lehetett mondani: volt presztízse a társadalomban, és az elvont fenyegetés egyelőre nem tűnt többnek az érzékenyebbek szemében sem, mint túlfeszült lényeglátásnak.
Mára a Fideszről és vezéréről kiderült, hogy a baloldallal szembeni jogos kritikát teljesen indokolatlanul egy korrupt, autoriter rezsim bebetonozására használta fel, és ennek során nem voltak cövekek, amelyeket ne tudott volna kitolni vagy eltörölni. Az, amit elérhetett volna a kétharmaddal, de nem tett (versenyképes, mindenki számára biztonságos, polgári jogállamot), megkétszerezi a veszteségünket. Mára oda jutottunk, hogy túlnyomórészt nemtelen eszközöket használva tönkretettek mindent, ami még jó volt, és nem hoztak semmit, ami legalább pótolná a szétvert javakat, ha már új reményeket nem ébreszt. A közélet ma abban merül ki, hogy a belharcaikat figyeljük (reménykedve). Akik -- ha mégoly közel állnak a Személyéhez -- azt állítják, tudják, mi van az Orákulum fejében, és mit tervez a jövőt illetően, hazudnak. Kenyerünk a napi hírek, bármi megtörténhet, a magyaroktól elvárt legfontosabb erények a vakság és az irracionális hit. A jobboldali sajtó fel is mutatja ezeket. A hívek jobbjai még mindig azt hiszik, hogy egyszer majd lehull a lepel, a megmutatkozó Logika egyszerre érthetővé és átláthatóvá tesz mindent, ami a múltban történt, másnap pedig kb. bekopogtat hozzánk a Mennyország.
Nincs ilyen Logika. Nincs ilyen Mennyország. A Fidesz ellenben már nem válhat olyan erkölcsi orientációs ponttá és azzá az alkotóerővé, amely megvívhatná a társadalom hatékony megújításának harcát. Aminek most elébe nézünk, az egy hosszúnak ígérkező agónia. Azok, akiknek a szavára még adunk, és mint pl. Heim Péter, még a rezsim életképessége mellett érvelnek, minimum nem veszik számba a már elszenvedett hatalmas veszteségeket és az elszalasztott lehetőségeket, amelyeket a közjó számára teljesen indokolhatatlanul mért ránk Orbán és köre. Ha ettől kezdve szakadatlanul ontaná is a sikereket a Wunderwaffe (nem fogja), a társadalmat már akkor is behozhatatlan erkölcsi és anyagi kár érte, amely sosem fogja legitimálni azt a viszonylagos jót, ami még elkövetkezik. De ez sem fog. A rezsimet olyan alakok lakták be, akik képtelenek az alkotásra, és nem is céljuk ez. Azokról, akik elhitették magukról 2010 előtt, hogy a markukban tartják a bölcsek kövét, már egyszer és mindenkorra kiderült: mindössze egy kültelki tolvaj banda az ilyenek szellemi és erkölcsi képességeivel. A markukban legfeljebb mások üveggolyói vannak. A presztízsük értelemszerűen szintén ennek megfelelő.