Pacifizmus és terrorizmus – a politikai aktivitás dilemmái (vendégposzt)

szerző: Bánhegyi György

Nagyon sok blogon, többek között az „Ez a mi Hazánk” blogon is hol fájdalmasan, hol számonkérő jelleggel elhangzik a kérdés, hogy hol van a hazájáért felelősen gondolkodó értelmiségi, polgár, stb., aki nem saját személyes, vagy csoportérdekét védve veti bele magát a politikai, közéleti küzdelembe, hanem kizárólag a köz javát tartja szem előtt. Az elmarasztalás mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy áldatlan közállapotainkért, ha nem is kizárólag, de jelentős mértékben azok felelősek, akik nem vesznek részt a közéleti küzdelmekben, hanem tudatosan (önzésből, érdekből, nemtörődömségből vagy undorból) kimaradnak azokból. Ugyanakkor legalább annyi elmarasztalás éri az értelmiséget azért, mert „felülről vezérelt” forradalmaikkal életszerűtlen struktúrákat erőltetnek a népre, amely nem úgy szeretne boldog lenni, ahogyan a megmondó emberek vagy teoretikusok előírnák neki. Passzív az értelmiség vagy túl nagy a nem kívánatos aktivitása? Akkor most kinek van igaza? Vagy egyáltalán van-e olyan egyetlen igazság, amit ebben a vitában ki lehet mondani? Próbáljunk meg nagyon röviden legalább néhány kérdést végiggondolni, noha sokan megtették és sok nálam adekvátabb politológiai / társadalomtudományi / etikai végzettségű szerző leírta.

Nézzük először azt a kívánalmat, hogy az értéknyilvánítás mellett/helyett érveljünk igazunk mellett. Ebben van is igazság, meg nincs is. Az értékek világa nem olyan, mint a matematikáé vagy a formális logikáé, ahol minden egzaktul levezethető, még csak nem is olyan, mint a fizikáé vagy a kémiáé, ahol egy-egy magyarázat legalábbis valószínűsíthető vagy támadható megfigyelések vagy kísérletezés útján. Az értékítéletek formailag ugyanúgy néznek ki, mint a tények közötti összefüggésekre vonatkozó ítéletek, ezért a formális logika hasonlóan is kezeli őket, alkalmazva az ellentmondás elvét és a harmadik kizárásának elvét. Pedig ha szigorúan nézzük, a jóra, szépre, helyesre vonatkozó ítéletek tulajdonképpen nem az ítélet tárgyáról szólnak, hanem az ítéletet kimondó személy és a tárgy vagy eszme viszonyáról: hogy az adott dolgot az ítélet kimondója kívánatosnak tartja-e v agy sem. Vagyis ezek a kijelentések inkább vallomások, mint ítéletek, és ilyen értelemben lehetnek őszinték vagy hamisak, de a szó hagyományos értelmében nem lehetnek igazak vagy hamisak, és nem érvényes rájuk az ellentmondás elve. Ha Pista azt mondja a könyvről, hogy jó, Jóska meg azt, hogy nem, a két állítás lehet egyszerre igaz, mert az egyik esetben az ítélet a Pista-könyv relációról szól, a másik esetben meg a Jóska-könyv relációról, az pedig nem ugyanaz, csak a könyv. Ezekben a kérdésekben sokan vagy dogmatikus, vagy relativista álláspontot képviselnek, hogy t.i. egy helyes értékítélet van egy dologgal kapcsolatban, vagy hogy sok igazság létezik. A megoldás szerintem az, hogy a formális logika nem ugyanúgy alkalmazható az értékítéletekre, mint a tény-ítéletekre. Valamivel részletesebben ki is fejtettem ezzel kapcsolatos gondolataimat a Valóság 2013. júniusi számában megjelent, a posztmodernnel foglalkozó cikkemben:

http://www.scribd.com/doc/226195354/A-Modszer-Tenyleg-Halott

ahol azokkal a dichotóm fogalom-párokkal (kultúra-civilizáció, konzervatív-liberális, nyitott-zárt, bizonytalanság kerülő – újdonság igénylő, dominancia igénylő – dominancia negligáló) is foglalkozom, amelyek hagyományosan megosztják a társadalmat, és amelyek a társadalmi vitákban is folyamatosan előjönnek. Ezek véleményem szerint olyan személyiség-jegyek (amelyek esetenként nagyobb csoportokban is erre vagy arra túlsúlyba juthatnak), amelyek nagyjából 50-50% valószínűséggel fordulnak elő, és amelyek soha nem fognak kiegyenlítődni vagy eltűnni, sőt egymással többé-kevésbé folytonos harcban fognak állni. Az is világos, hogy egy közösség életben a két szemléletrendszer és szerveződési elv egyszerre nem uralkodhat, és valamelyik mindig uralkodó, a másik ellenzéki helyzetben lesz (általánosabb értelemben véve a kifejezést, mint a parlamenti demokrácia esetében).

De térjünk vissza a politika és a közélet viszonyához, illetve az érvelés kérdéséhez politikai kérdésekben. A fentiek fényében nem gondolom, hogy értékek kérdésében ugyanolyan módszerekkel lehetne érvelni, mint természettudományos kérdésekben, ugyanis az olyan fogalmak, mint hogy „mi a jó a társadalomnak”, vagy „mi az igazságos társadalmi berendezkedés”, vagy „mi a helyes társadalomirányítási modell” végső soron mindig egy értékítéletre vagy értékítélet-rendszerre épülnek, amelyekhez való hozzáállásunk nem logikai, hanem sokkal inkább érzelmi-egzisztenciális jellegű (többnyire alig tudatos). Ahogyan kedves barátom, Szmodis Jenő szereti hangsúlyozni: az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény (http://www.matud.iif.hu/2011/05/06.htm), ezért utólag mindenki megpróbálja érvekkel alátámasztani azt, amit gondol, de ebből többnyire körkörös érvelés lesz, mert a szerző (jó esetben) kristálytiszta logikával bizonyítani tudja, hogy gondolatai levezethetők bizonyos általános alapelvekből, amelyek azonban már axiómaként viselkednek, és mint ilyenek, már nem bizonyíthatók. (Itt esetleg bevonhatók a vizsgálatba a természettudományok, többek között a humán-etológia, és az evolúciós pszichológia, ld. Szmodis fenti idézett cikkét és más munkáit – de ez most messze vezetne. Másik oldalról bevonható lenne a teológia, mint az abszolút értékek letéteményese, de ott azt kellene tudni bizonyítani, amit hittel kell elfogadni, hogy t.i. az adott teológia forrása felette áll a kritikának). A legtöbb, ami egy politikai gondolkodótól (horribile dictu egy gyakorló politikustól) elvárható, hogy gondolatai, szavai koherensek, konzisztensek legyenek, vagyis ne legyenek benne belső ellentmondások.

És itt eljutunk a következő emberi dichotómiához: a világot (mindenáron) alakítani kívánó és a világot megérteni kívánó ember ellentétéhez. Az elsőt (Spenglert idézve) a sorskérdések izgatják, a másodikat az igazság kérdése. Mondhatnánk úgy is, hogy az első fajta emberben az értékelés teng túl a megismerés rovására, a másodikban fordítva. Ez nem jelenti azt, hogy a világot alakítani akaró ember nem gondolkodik, sem azt, hogy a világot megérteni akaró embernek nincsenek értékei. Inkább azt lehetne mondani, hogy a világot alakítani akaró ember a gondolkodásnak másodlagos vagy még kisebb (szinte kizárólagosan eszközi) jelentőséget tulajdonít, az akarat dominál az érzelem és az értelem felett (ha a klasszikus, kissé átalakított platóni hármasságban gondolkodunk). A világot elsősorban érteni akarók a megértés, világmagyarázat momentumának önértéket tulajdonítanak, noha nyilvánvaló (vagy nyilvánvaló kellene, hogy legyen) számukra, hogy a gondolkodás náluk is az értékek realizálásának eszköze, csak talán kényesebbek az intellektuális háttér tisztaságára és konzisztenciájára. Az elsősorban akaró embert nem érdekli az, hogy amit ma mond, holnap annak az ellenkezőjét fogja mondani, mert számára a verbalitás, de még a kifejezésre juttatott értékek is csak egy még nagyobb cél eszközei, legyen szó akár magáról a hatalomról, vagy saját csoportja, családja, törzse érdekeiről. Az föl sem merül benne, hogy ezek a számára végsőnek tűnő értékek másoknak ugyanolyan kevéssé magától értetődőek, mint számára azok értékei, akiken átgázol saját értékei/érdekei megvalósítása során.

Arra is felhívnám a figyelmet, hogy ez a dichotómia NEM azonos a konzervatív / liberális ellentét-párral, mert az akaró és megismerő típus mindkét oldalon megtalálható. Ez a két típus egymást kb. olyan mértékben érti meg, mint a konzervatívok és a liberálisok. Lássuk meg, hogy itt ismét értéksorrendről, személyiségtípusokról van szó, legtöbbször nem tudatos, többnyire fel se ismert belső késztetésekről.

Ezeknek a pólusoknak (és még számos, itt nem tárgyalt ellentétpárnak) a dinamikája (no meg persze a véletlen) szabja meg egy-egy csoport, ország vagy egyén életét, sorsának alakulását. De térjünk vissza az értelmiség felelősségére. Nézzük először azt a helyzetet, amikor adott esetben számunkra szimpatikus hatalom van felettünk, vagy legalábbis nézeteik egy jó részével inkább egyetértünk, mint nem. A konfliktus itt az akaró és a megismerő alkat konfliktusa, amelyek közül az egyik a „pragmatikus”, a másik az „elvhű”. Az „elvhű” szemében a „pragmatikus” kacskaringói nem föltétlenül tolerálhatóak és ilyenkor el kell döntenie, hogy ragaszkodik-e elveihez, vagy támogatja a vele több-kevésbé hasonló színezetű, de elvhűnek legnagyobb jóindulattal sem nevezhető hatalmat. Az elvű ember szemében az az erkölcsileg magasabb rendű, aki akkor is ragaszkodik elveihez, ha azok pillanatnyilag kedvezőtlenek számára, mert ez erkölcsi tartást és megbecsülést jelent számára. A „pragmatikusnak” vagy nincsenek elvei (pontosabban az erkölcsi elveknél fontosabbnak tekint más értékeket, amelyeket fentebb felsoroltam), vagy ha vannak is, esetleg nehéz szívvel (?) úgy dönt, hogy inkább az ő becsülete sározódjon be, mint annak a közösségnek az érdeke, akit képvisel. (Persze ha ez kellően sokáig és sokszor gyakorolja, a lelkiismeret-furdalás előbb-utóbb elmúlik, mint a betegség). Hogy az adott értelmiségi (vagy általában felelősen gondolkodó állampolgár) ilyenkor részt vesz-e a politikában vagy nem, és milyen szinten, az sok dologtól függ. Függ például attól, hogy reálisan fel tudja-e ismerni saját képességeit, alkalmasságát. Mert ha alkalmatlan a feladatra, a legnagyobb jóindulat mellett is több kárt okoz, mint hasznot. Az ilyen embert még az egyébként tisztességes politikusok is (ha létezik ilyen) eltávolítják maguk mellől. Persze levélhordó vagy könyvelő még lehet a politika közelében, de agitátornak már nem biztos, hogy alkalmas. Van, aki speciális szakértelmével lehet segítségére elvbarátainak. És nem elhanyagolható azoknak a szerepe, akik az adott párt vagy nézetrendszer lelkiismereteként félig kívülről próbálják meg szelídebb vagy hangosabb kritikával korlátok között tartani a „pragmatikusakat” és igyekeznek legalább az elvhűség látszatát megőrizni a mozgalom számára.

Mi a helyzet akkor, ha az ember egy neki nem tetsző uralom alatt él? Itt is más lehet a „pragmatikus” és az „elvhű” reakciója, többféle értelemben is, és itt már felmerül a tolerancia kérdése, meg persze az is, hogy mit gondol valaki a hatalomról. Ha úgy gondolkodik róla, hogy az egyedül nála van jó helyen, akkor semmit nem fog tolerálni a neki nem tetsző hatalom működéséből és csak a lelkiismerete vagy az erőszakszervezetek működése fog gátat szabni annak, hogy ezt milyen mértékben juttatja kifejezésre. Ha akár emberi, akár isteni okokból úgy látja, hogy a hatalom akkor is jobb az anarchiánál, ha nem az ő kezében van, akkor bizonyos mértékben elismeri, de nem támogatja a hatalom működését, legfeljebb annak egyes részrendszereit. Az egyet nem értés kifejezésének erőssége természetesen függ attól, hogy milyen mértékben nem tetszik neki a hatalom. Ennek egyik pólusa a címben említett terrorizmus, amely minden áron az adott rend megdöntésére tör, a másik a pacifizmus, amely a személyes (én intézményi) békét még az elveknél is fontosabbnak tartja. (Persze a pacifizmusnak is lehet ethosza, mint ahogy mártírjai is vannak). Az ellenzéki lét egyik legfontosabb eleme az autonómia megőrzése (de legalább ilyen fontos a személyes integritás megőrzése is akár nekünk tetsző, akár nem tetsző hatalom alatt élünk). Ebben az értelemben nem gyávaság, hanem értékmegőrzés az, amit Sólyom László a könyvtárak csöndjéről és háttérmunka fontosságáról mondott. Másokat vérmérsékletük inkább az aktív szervezkedés, a demonstratív szembeállás, a meggyőzés felé visz, de szerintem általánosságban nem lehet azt mondani, hogy az egyik a jó, a másik a rossz út.

Megpróbálom röviden összefoglalni azt, amit fentebb kifejezni próbáltam:

-          a politikai hovatartozás színezete jórészt öntudatlan döntések következménye, amelyek közül, ha nem is meghatározóak, de biztosan jelentős szerepet játszanak a velünk született alkati tényezők

-          az értékekről igazából nincs értelme vitatkozni a szó formál-logikai értelmében, azokat megélni és mások számára vonzóvá tenni a feladatunk

-          megkövetelhető azonban a gondolkodás bizonyos koherenciája, belső összhangja és a személyi integritás fenntartása (amennyiben úgy gondoljuk, hogy ezek olyan értékek, amelyek egy adott közösség vélt vagy valóságos javánál is magasabbak)

-          nem mindenki áruló, aki nem vesz részt aktívan egy közösség politikai életében, sőt a teljes körű részvétel bizonyos értelemben nem is kívánatos

-          kívánatos viszont egy politikai közösségen belül az egészséges munkamegosztás, egymás (nem elvtelen) támogatása és a személyi integritáson túl a csoport-integritás megőrzésére való törekvés is.

Mindennek a fényében nem az a leghatékonyabb módszer, ha még egy csapatban is egymás lelkiismeretét próbáljuk meg megterhelni, hanem az, ha önvizsgálatot tartunk és megpróbáljuk felmérni, hogy egyénenként miben, hol, mikor, meddig tudunk hasznára lenni annak a politikai közösségnek, amelyet szellemi otthonunknak tartunk.