Az önérzetes, elveszett, és egyre haragosabb jobboldaliak negyedszázada rázzák a szilvafát, leesik-e róla a hagyomány meleg paplanja, amelybe be lehet burkolózni, amely magabiztosságot és identitást ad, de csak a kemény szatmári szilva kopog a fejükre, hogy várni lehetett. A magyar hagyomány minimum nagyon bonyolult valami, nem terem szilvafán. Közben ebbe a hiányba a jobboldal belebetegedett és elnácult, ami nem jó senkinek, de úgy elnácult, hogy áperte, az egész jobboldal egyetlen összeszedett hagyományává a kismagyar nácizmus vált. Tessenek beleolvasni -- nem kell elmenni az echte náci portálokig -- a Mandiner vagy a HV komment felületeibe. Borzasztóan szerencsétlen, identitászavaros, jó szóban és sikerekben egyaránt hiányt szenvedő, frusztrált nickek üvöltik ki az üresség feletti fájdalmukat, és egymásra licitálnak otromba hagyományhiányukban, anyanyelvük az antiszemitizmus és a sima parlagi kurafinyelv. De mind azt tudakolják a maguk zilált állapotában, hogy mi van a rezsicsökkentésen túl. És rettegnek, hogy semmi. Joggal rettegnek. És amikor végleg rájönnek arra, hogy semmi, akkor elkezdik majd maguk megcsinálni az egyetlen hivatalos jobboldali hagyományt.
A magára találó kismagyar nácizmus az egykori szétesett, teljesítményhiányos úri Magyarország Ersatz ideológiája. Rajta kívül és Orbán Viktor személyén kívül nincs magyar jobboldali identitás, nincs hagyomány, nincs gondolat. Középjobb értelmiség nem létezik, behódolt, megvették, összecsuklott, Orbán személyén túl nem gondolkozhatnak. Egykori becsületes alakjai szétszéledtek. Egyre több középjobboldali rendes állapota a félelem, az üresség és a szélsőségnek való kiszolgáltatottság. A szélsőséget nem a Jobbik szavazói jelentik: azok is csak a célpontjai. A szélsőség az elvadult félműveltségben, az igazító hagyomány hiányában tenyésző militáns hordaszemléletben van, amelyik ma még csak azzal áltatja magát, hogy gondolkodik, de holnap azzal fogja, hogy övé az Igazság. Ez a kompetencia mutatkozik meg a hagyományhiányos, ötlettelen, szürke jobboldali portálokon, amelyeknek már rég nem az újságírók a szellemi vezérei, hanem a kommentelők. Ez utóbbiakkal szemben tette le a fegyvert a "mérsékelt" jobboldal.
A között, hogy Orbán magát a haza megmentőjévé tupírozza és a rendszere a teljesítményhiányban összeomlik, ott a nagy üresség, amelybe most az férkőzik be, aki csak nem fél. És az egyetlen, aki nem fél, az a szélsőség.
Ami valójában az egyetlen magyar valamennyire is pozitív politikai hagyomány ötszáz éve, a ellenállásé, az összefüggő erdélyi, hódoltsági, kisebbségi, poszt-'49-es-deáki, partizánhiányos, kádárista passzív rezisztencia, titkos illojalitás, konyhaasztal melletti bölcselkedés -- az szokás szerint hallgat. Nem megy szavazni. Visszavonul, ápolja a kertjeit. Kivár. Kibekkel. Az ellenállási hagyományunk része a forradalom és része a kushadás is. A magyar ember nehezen mozdul, tartja a dakota mondás. Passzív energia. Elégedetlen, de inkább megül. Nem veszi fel a harcot, hanem teret enged a harcos kisebbségnek, amelyik Magyarországon rendre fordított a történelem menetén, legutóbb '89-ben. Előtte '56-ban. Meg '44-ben.
Melyik fog ismétlődni?