Miért nem lehet például megállapodnunk abban, hogy a magyar állam egyaránt -- ha nem is egyformán -- ártott a 20. század során a sváb nemzetiségű, a katolikus vagy protestáns vallású, a vallástalan, a zsidó (származású, nemzetiségű vagy vallású, magánügy), a kommunista, a polgári, a határon túli, a nem-zsidó (mohamedán, zoroasztrista, buddhista, szombatos), a kék szemű és a buta, a szegény, a kövér, a cigány, és az identitásmentes vagy változó identitású magyaroknak -- attól függően (vagy függetlenül), hogy éppen melyik elnyomó hatalom rendezkedett be nálunk katonailag, gazdaságilag, turisztikailag, vonzerőben vagy fiktív módon? Miért nem lehet elfogadni azt, hogy annyiféle módon, annyiféle relációban, keresztmetszetben és értelmezési tartományban ártottunk egymásnak az utóbbi kerek száz évben, hogy arról már soha, semmilyen körülmények között nem lesz egyetértés közöttünk?

Ártottunk az államunk működése fölött szemet hunyva, és ártottunk egymásnak közvetlenül. Nem igaz, hogy csak mások ártottak nekünk.

Miért nem lehet kimondani: Magyarország utóbbi száz évének minden egyes napja figyelmeztetés arra, hogy hogyan nem lehet nemzetet építeni. Lehet, hogy voltak ebben az időszakban potenciálisan sikeresebb megközelítések, de a nemzet és az állam elválásának megoldatlan problémáján túl a nemzeti emlékezet konfliktusai, a reflexeink és képességeink nem engedték egyik megközelítés meggyökerezését sem, és ettől kezdve ezzel a realitással kell számolni. Ez a valóság. Ami eszmének szép lehetett, azt a valóság elrondította vagy kivetette magából. Ami száz év alatt történt, abból konszenzusos jó nem származott. Éppen ezért kérdem, miért nem lehet elfogadni, hogy nemzetünk magára találásának egyetlen reális útja a száz év meggyászolásának és a megbocsátásnak az útja -- nem a bűnök elfeledéséé, eltakarásáé, kitüntetéséé, nem a méricskéléséé. A megbocsátásé egymásnak, önmagunknak, és a múltunknak. Mert a történelmünk visszavonhatatlanul a mienk -- és az egész a mienk. Aki részese kíván lenni a nemzetnek (mert olyanok is vannak, akik nem), azok számára az út az önmagának való megbocsátással és/vagy az önmagáért való imával kell, hogy kezdődjön, minden más csak ebből következhet.

Miért nem lehet a történelem (legalább 1914-től, a polgári társadalmak leáldozásától) az az iskolai tárgy, amelynek még csak állami tanterve sincsen? Miért nem lehet az élő emlékezetek párhuzamos elmesélésének ideje? Relativizmus lenne ez? Nem az, ha felfogjuk, hogy a történelemben, miként az életben, nincsen kitüntetett nézőpont. Az őrlődésünk, amire rámegy a jövőnk, éppen ezt bizonyítja minden egyes nap. Miért kell nekünk állami szobor, schmidtmáriák, intézetek, ítélőszékek, amelyek egyetlen nézőpont szentesítésén ügyködnek, hogy ráüssék a folyamatos agóniánkra a hivatalosság pecsétjét? Magyarország -- agónia. Miért nem látja a közösség a történelem értelmezésében rejlő ártó állami szándékot?

És mi a különbség e kérdések szellemisége és a rövidesen megépülő Szabadság téri emlékműé között? Természetesen egy világnyi: az, ami különbség van a megbocsátás és az önfelmentés között. Az előbbi a bűn megvallásával kezdődik, az utóbbi a bűn megmagyarázásával (majd az eltakarásával folytatódik). De a bűnt nem lehet megmagyarázni. Azért bűn. Orbánéknak (Antall nyomán gondolkodva) addig igazuk van, hogy a magyar nemzetnek valójában nincsen jobb meghatározása annál, hogy az "a magyar anyanyelven beszélők közössége", és ebben az értelemben többen vagyunk, mint tízmillióan. A magyar nemzet szókapcsolatnak egyszerűen nem adható más értelem magyarul. De a magyar nemzet történelme már sokféle értelmezésre ad lehetőséget. Ebbe nem szabadna belemenniük -- viszont, ha már itt tartunk, az egyetlen dolgot, ami a nemzetet definiálja (az anyanyelvet és nyomában a plurális kultúránkat), ápolnia, és nem (szelektíven) kiéheztetnie kéne. A plurális magyar kultúra a nemzeti identitásunk kulcsa, ahogy az EU az egyetlen megélési lehetősége. A magyar nemzetnek nincs útja önmagához a pluralizmuson és az EU-n kívül. Szent Istvánt komolyan kellene végre vennünk. Ahogy Trianont is megbocsátanunk.