Van itt három névszó, abból egy -- de csak egy -- fed valamiféle szégyellni való dolgot a populista magyar politikai kultúrában. Na melyik?

Államunk 1914 óta durván másfél millió polgárát küldte a halálba háborúkon, népirtáson, diktatúrák belső erőszaktevésén keresztül. Ez a száz év alatt élt összes magyar állampolgár mintegy 5-6%-a. Mégis imádjuk: az állam értéket képvisel a magyar köztudatban.

A család? Vele jobban állunk. De a család minden szépsége, szívet melengető volta, szociális, pszichés és érzelmi támogató ereje stb. mellett rendkívüli mennyiségű demagógia, politikai számítás és diszkrimináció tárgya, amellett, hogy a pszichés és testi erőszak messze legburjánzóbb terepe a társadalomban. Ha az államnak köszönhető legnagyobb sorcsapás a háború és az en gros erőszak, a békeidőé minden bizonnyal a családi hétköznapok, amelyek a hol finoman, hol kevésbé finoman adagolt, perszonalizált, fizikai, lelki és szellemi erőszak terei, soha ki nem fogyó, fel-feltörő vagy éppen gazdagon bugyogó forrásai, amelyeken vagy képes úrrá lenni a szeretet, vagy (többnyire) nem. E bizonytalanság ellenére a család mint olyan (megkötés nélkül) a kötelező társadalmi ájtatosság célpontja, társadalmi dogma.

A magántulajdon (a szabad piacgazdaság körülményei között) az előző kettővel szemben senkinek sem árt -- ártani csak az államnak, az egyházaknak, a családoknak és a szabadpiacot lelépő -- és gyakran a politikával összefonódó -- korporációknak alávetve képes, amikor már nem az emberi szabadság garanciája, hanem a hatalom eszköze. Mert egyébként a magántulajdon az emberi szabadságnak a politikai kultúra mellett a legfontosabb garanciája a modern korban: csak követi ezeket az alkotmány és az írott jog.

Amikor jól elrendezett társadalomról beszélek, akkor az individuumot védő magántulajdon, a legfontosabb természetes közösség, a család, és a társadalmi szintet képviselő állam harmonikus viszonyát tételezem fel, amelyben egyik a másikat korlátozza. Országunkban a magántulajdonnal kapcsolatos szemérmes hallgatás (illetve szemérmetlen cselekvés) a lehető legjobban jelképezi egyrészt a társadalmi kollektívumok napi erőszaktételét a védtelen individuumokon, másrészt a hatalmas zavart az erkölcsi életünkben, amely nagyobb értéket tulajdonít bármelyik aktuális nemzeti fikciónak (mondjuk, a keresztény Magyarországnak, vagy a családnak mint olyannak), mint az élő magyar emberek szabadságát és méltóságát garantáló magántulajdonnak.

Minden diktatúra a magántulajdonhoz fűződő jogok, majd utána követlenül a magántulajdon (implicit vagy gyökeres) erkölcsi megvetésével kezdi és az elvételével folytatja, mert jól tudni, hogy a magántulajdon biztosít autonómiát az embernek a hatalommal szemben, tehát egy diktatúra úgy teszi jól, ha ez az első, amitől megfosztja a polgárt -- és lőn, megfosztja azonmód a polgárságától is.  A család -- ha egyáltalán -- csak a sorban nagyon későn válik célponttá (a mesterséges közösségek, önkormányzatok, klubok, szabad társulások, sőt az életek elvétele után), kisajátítani tehát a család védelmét és szemére hányni a "kommunistáknak" az aktuális családellenességet az aktuális kényszervallatás vádja nélkül, vagy miközben a jobboldalon irtják a tulajdont és az önkormányzatiságot, ugyanolyan cinizmus, mint privát érdekű állami kátyúzást lehazudni kommunistázással.

A magántulajdonától (trafikjogától, részvényétől, megtakarításától, kamatjövedelmétől, cégétől) és -- az állam túlterjeszkedésén, a társadalmi viszonyok kedvezőtlen alakításán, a nevelésben való alárendelésén, a propagandában való erkölcsi visszaszorításán, mások kifosztásának állami erényként való feltüntetésén, a jogbizonytalanságon keresztül -- a magántulajdon lehetőségétől is "megmentett" és állami szolgaságba kényszerített ember nem polgár többé, hanem alattvaló, aki előbb-utóbb megszokja, hogy minden nap hálát adjon az államnak azért, hogy a járszíján lehet: hogy kap még tőle némi fizetést, közműdíj-támogatást, devizakölcsön-jóváírást, tanyasi esküvőt. Ha éppen kap (ha nem kap, reménykedhet). Az, aki ezeknek örül, és nem a tulajdon lehetőségét megölő társadalmi viszonyok ellen lázad -- szolga már a javából. Örül a koncnak, amit az állam vet neki, bár sokkal több van, amit számon kérhetne rajta: mondjuk, a lehetőségeiből való kisemmizését. "Kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért..."

A populizmus az egoisták (a hülyék) kollektivizmusa. A járható konzervativizmus viszont az egyének és a (természetes és mesterséges) közösségek szövetsége az állami túlhatalommal szemben. A diktatúra az állam túlhatalma az egyénekkel és a közösségekkel szemben. Most már mindenki ért mindent.