"Herr Ludwig, van egy másik jól szervezett csoport is, amelynek Ön nyilvánvalóan a tagja: ez a seggfejek nemzetközi összeesküvése!" (Kabaré, 1972. Rendező: Bob Fosse)

Tíz kicsi fehér kollégista megismerkedett egymással, és elhatározták, hogy kirabolnak egy országot. A legkézenfekvőbb választás Magyarország volt. Ezt az országot ugyanis olyan politikai geng uralta, amelyik pont ugyanebből a célból jött létre jó néhány évtizeddel korábban, viszont mire a tíz kicsi néger a tíz kicsi fehér kollégista kijárta a kollégiumot, ennek a gengnek már lejárt az ideje, üresedés támadt a geng pozícióban. A tíz kicsi fehér kollégista elég okos volt és elég jól ismerte ezt a "népet", belőle érkeztek, pontosan tudták, hogy ez a nép mily sokat tűrt már, és még mennyire lenne képes -- főleg, ha kéznél van a mézesmadzag, a bot, és a szellemi sötétséget garantáló sajtó. A tíz kicsi fehér kollégista azt is tudta, hogy ennek ellenére bármit nem tehet meg, legalábbis annyit nem, mint az elődei, viszont amit megtehet, azt sokkal hatékonyabban teheti meg, amíg megőrzi a demokrácia, a kapitalizmus, és az EU-tagság látszatát, aztán ezt a saját előnyére fordítja. Demokratikus felhatalmazással ölte meg hát az elődei által már aláásott jogbiztonságot (vagyis a jogot), ugyanezzel a felhatalmazással irányította át a közpénzeket és mások magántulajdonát a saját privát céljaira, és a felhalmozott pénzével tette magától függővé szellemi és anyagi értelemben is a magyar nép választójogi többségét.

A tíz kicsit fehér kollégista azonban elszámította magát. Mivel alapvetően nem értettek semmihez, csak a hatalomhoz, és nem tanultak elődeik hibáiból sem generációkra visszamenően, először is tönkre tették az ország gazdasági életét, ami először csak a makroszámok téblábolásában, az ígéretektől és a szomszéd ortodox népek hátától való egyre látványosabb elmaradásban vált érzékelhetővé, utóbb viszont egyre-másra omlottak össze az addig a magánkezek szorgalma és érdeke által biztosított szolgáltatások: az utak, az energia, az élelmiszer-kereskedelem, a szórakoztatóipar, minden. Előbb csak kiszorultak ezekből az emberek mind nagyobb tömegei, mert az állami beavatkozás és tulajdonszerzés az egekig srófolta az árakat, utóbb a csökkenő összkereslet miatt megszűntek a megmaradt szolgáltatók is, végül összeomlott a piac, megszűnt az ország vérkeringése. Nem segített ezen, hanem folyamatosan súlyosbította a helyzetet, hogy egyre több minden állami tulajdonba, majd innen a tíz kicsi fehér kollégista barátainak és üzlettársainak tulajdonába került (garantált állami marzs mellett), de mivel ezek sem értettek semmihez a harácsoláson és a környezetük terrorizálásán kívül, elfogytak a vevőik, és már csak közpénzből éltek. Amiből viszont szintén évről-évre kevesebb volt.

A nép kezdett nagyon rosszul élni, de a választójogi többség (ami végül már csak a felnőtt népesség 5%-a volt) úgy gondolta, megér ennyit, hogy borsot törjünk a Nyugat és a multik orra alá (különösen, hogy nem titkoltan ő még meg tudta venni magának a szükséges javakat Nyugaton, sőt ha kellett, ki is költözhetett, miközben a jövedelmeit továbbra is a magyarok országából húzta). A nép nagyobb része nem lázadt fel, mert nem szokott: fegyelmezett nép volt, azt gondolta, egykutya, ki uralkodik fölötte, ezek mindig ilyenek voltak, és ilyenek is lesznek. Ezt az érzést erősítette, hogy -- körülbelül akkortájt, amikor a lakosság áttért a gáztüzelésről a fára, betiltottak bizonyos művészeti és a szellemi alkotásokat, köztük legelőször a Tanú című filmet, amelyet még elég sokat megnéztek és megértettek volna -- egyszerűen lekapcsolták az országot az internetről is. 

Azóta Magyarországon egyre nő az elégedettség. Végre függetlenek vagyunk. Korrigálok: a fiúk nem számították el magukat. Hiszen mindenkinek jó.

(2017. február)

Ui.: Csak azt ne feledje a tisztelt liberálbolsizó olvasó, hogy az, hogy valóban így fog-e történni, vagy sem, az nem rajta múlik. Mert mindenki a helyén van már ehhez, ideértve a liberálbolsizó olvasót.