Épül-szépül a kissé parlagi politikai kultúránk, most már igazán célba vette a sivatagot is. 2006-ban összeült egy rakás zombi, Röltex boltokból kiselejtezett kirakatbábu, SZOT-tól konvertált provinciális maffiózó, NSZK pornófilm sztár küllemű kisdobos, élükön egy zaklatott, kiöregedett KISZ-titkárral, aki egy matiné keretében jól megmondta nekik a tutit, ő tudja, miért. A KISZ-titkár beszéde semmi olyat nem tartalmazott, amit egy közepesen értelmes óvodás ne tudna Magyarországról (ideértve a bazmegelést is), de valami, csakis erre az országra jellemző, dekódolhatalan okból, ez a beszéd olyan botrányt kavart, amely végül a nyakunkra hozta a kétharmadot. Most a kétharmad úgy döntött, hogy nem árulja el a következő százötven évig, hogy a pornósztár, a kirakatbábu, a maffiózó vagy esetleg egy negyedik zombi "szivárogtatta-e" ki a beszédet. Hát van ennek értelme?
Valamicske van, de annál rosszabb ennek az országnak. Vajon mi az ördög indokolhatja, hogy egy ilyen pimf esemény elnyerje az államtitok pecsétjét? Hát nem sírnivaló minősítése ez a magyar politikai kultúrának, a demokráciának, mindannak, ami csak szent lehet egy nemzet számára? Bevágtunk a kamionnyi csontváz közé egy újabbat, hogy csak úgy zörög. Éljen a közbizalom, éljen a NER!
De nyugalom, nem az a kérdés, hogy mi történt akkor, hanem hogy mi marad belőle: mi éli túl a titkosítást? Az őszödi beszéd mítosza hét évvel a történtek után is képes például színen tartani a "NER tiszteletbeli rémének/bohócának" kettős funkcióját hatékonyan betöltő KISZ-titkárt és a legfőbb ütőkártyát szolgáltatni az isteni népfelség kezében a saját hagymázas nemzeti álmaihoz (gyanítom, főleg ezek miatt a titkosítás, nehogy már leomoljon a metafizikai rendezőelv a jobboldalon, és kiderüljön, csak egy Baját meg egy Szekerest kergettünk az egyetemes baloldali ármány helyett, hát az igen förtelmes csalódás volna), szóval maradjon Őszöd a legeposzibb hazugságtörténet a köztudatban úgy tartalom, mint forma szempontjából, holott ma nincs egyetlen, de egyetlen perc sem a hoch politikában, amelybe egy szemernyi picula igazságdarabka is be tudna férkőzni (a nép jelesül folyamatos hazugságtranszban él).
Azt már csak a racionálisabb olvasóknak jegyzem meg, hogy az őszödi tudjukmi valamiféle korszakhatár is a rendszerváltás utáni politikatörténetben: ettől datálódik Orbán Viktor lealjasulása Kádárhoz azon az alapon, hogy tudniillik (gátcsizma, prosztózakó, csippantás) ezen a népen uralkodni lehet: a híg részét megvenni, a középszert megfenyegetni, a jókat elüldözni, de mindig, mindenkor, rendületlenül hazudni -- neki, róla, vele, ellene. Gyurcsány önleleplezése nem a politika megtisztulását, hanem a végleges lemerülését hozta a mocsárba, mert akik lebuktatták önös célokból, azok átadták Orbánnak -- nem annyira az igazság képviseletét, hanem -- az igazság definíciójának jogát. Ma a Közgépnél, a Nemzeti Dohányboltokban, a földbérletek tulajdonosainál, a tanárok megszégyenítésében, az egyházak és a civil szféra hallgatásában, a kollaborálásban, a félelemben, a kiszolgáltatottságban, a nyugatinak induló alkotmányos kultúra kiherélésében, a voluntarizmusban, a hatalmaskodó államban, és a Vuitton táskákban -- a Narancs univerzumában -- van az igazság, itt van a nemzet. De nem baj, ez a hozzá illő tradíció, mindig is ilyen társaságban érezte jól magát mióta Werbőczy, Bezerédy, vármegyék, Wass Albert, Aczél György és Virág elvtárs jelentik a realizmus zsinórmértékét.
A hígak, a középszer, a jók már pályán vannak, ki itt, ki ott. És hol vannak a legjobbak?