1000 leütés

A mai Jobbik-tüntetés kudarc volt, kudarc természetesen a mozgósítás eredményében (legfeljebb kétezren lehettünk, ha a késve befutó Schiffert is beszámolom), kudarc abban, amilyen szónokokat sikerült felsorakoztatni (nem voltak szónokok a szónoknak középszerű Vonán kívül), kudarc volt a tartalmát illetően (unalmas, inspirálatlan orbánozás, jótékonyan zárójelbe téve most az önimádó önmaga imáját itt is leadó Puzsért) és kudarc volt a politikai üzenetet tekintve (nem volt ilyen: nem volt a gyűlésnek stratégiai jelentősége, nem adott fordulatot a Jobbik politikájának -- nem tudtuk meg, mit kell mától másként gondolni és holnaptól másként tenni, nem tudtuk meg, mit fog tenni a Jobbik az elkövetkező négy hónapban azért, hogy a mai 15%-ából 35% legyen).

Világossá vált, a Jobbiknak alapvetően semmilyen elképzelése nincs, amivel labdába rúghatna a mai bonyolult helyzetben. Az, hogy a Vona-beszéden átütő legnagyobb truváj a "kiegyezés" megpendítése volt kis baloldali pártok és a lejtőn lévő Jobbik között (tágabban pedig az országban), azt sugallja, hogy a technikai koalíciózgatás újabb fordulatain kívül másra valóban nem számíthatunk az ellenzéktől. A Jobbik szélsőjobbos narratíváját nem sikerült centristára cserélni, momentán a senki földjén mozognak a politikai stratégiában és gondolatilag is, és semmi jele annak, hogy tényleges kihívóvá válhatnának. A szó szoros értelmében fogalmuk sincs magukról.

Vona inkább megrettentnek és apatikusnak tűnt ahelyett, hogy az őket ért -- és a szelektivitása okán valóban az egész jogállamiság szempontjából vészterhes -- csapás után harapós és elszánt lett volna. A kiegyezést talán nemcsak a baloldallal, de a Fidesszel is jó néven venné már. Elfáradt a bel- és külharcokban, ami nem csoda. Kevés nehezebb mesterség van egy élvonalbeli politikusénál. De lesz egy lábjegyzet róla a történelemkönyvekben, amit nem mindenki mondhat el magáról. „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.”

Rosszul teszik, akik a politikában örök igazságokat akarnak megvalósítani -- az ilyesmi a személyes életekben sem nagyon sikerül, de ott legalább a magunk felelősségére -- előnyére vagy kárára -- cselekszünk. A politikai igazságok hajkurászása ellenben tömegsírokhoz vezet. Bőven el tudom képzelni ez alapján (is), hogy valaki személyes ízlés- és erkölcsi döntéssel nem vesz részt a Jobbik mai tüntetésén, de óvnék attól, hogy ezt "az" igazsággá tupírozza -- annál is inkább, mert a közösségi (politikai) életünkben az erkölcs már régen átadta a helyét az ízlésnek és a kisebb-nagyobb megalkuvásoknak, ehhez elég csak a balos politikai pártokkal szembeni baloldali türelemre gondolni. Ezeket a pártokat egy magára valamit adó baloldali politikai közösségnek már rég el kellett volna kergetnie csupán azon oknál fogva, hogy hagyták megrendülni a saját kormányzásuk alatt a liberális demokráciát, a Fidesszel szemben pedig semmilyen ellenállást nem akartak és nem voltak képesek kifejteni.Tehát jobban teszi a baloldali közösség, ha a Jobbik ellen érvelve nem a közjóra és az erkölcsökre hivatkozik. Elégedjen meg mindenki a személyes ízlése (félelmei, meggyőződései) hangoztatásával, és tekintsen el az általános szentenciáktól. A politikai erkölcs utáni korban élünk, amelyben az egyetlen feladatunk, hogy a személyes erkölcsök megélhetőségének megfelelő hatalmi helyzetet hozzunk létre.

A jelzett ízlés ráadásul elég reflektálatlan is, mert minimum nem tudja elválasztani egymástól a Jobbik ürügyén a demokrácia elleni támadás újabb minőségi ugrását (hogy ti. a hatalmon lévő párt az állam szelektív törvénykezését használja fel a legesélyesebb politikai ellenfele kinyírására, ideértve azt a tényt is, hogy a Jobbik ellehetetlenítése esetén már látszatdemokráciáról sem lesz érdemes beszélni) attól, hogy a Jobbik az személyes ízlések egy részével (ideértve az enyémet is) nem összeilleszthető politikai kultúrát, gyakorlatot és célokat képviselt a múltban, és képviselnek meghatározó tisztségviselői ma is. A két dolog azonban nem mosható össze, amit magukat cizelláltnak gondoló véleményformálók mégis megtesznek. Az előbbi a demokrácia ügye, az utóbbi a demokrácián belüli probléma.

Ugyanezek azt sem értik, miért van szükség nacionalizmusra -- tehát miért nem elhibázott a Jobbik politikai alapállása, ismétlem a rasszizmuson innen -- az alapvető politikai értékek dolgában. A nacionalizmusnak fontos szerepe lehetne (ahogy a nacionalizmusokat részben ez is hozta létre kétszáz éve) a modernizációban: hogy ti. olyan szolidaritási keretet jelent, amelyben az óhatatlanul fájdalmas társadalmi átalakulásokkal járó modernizációs folyamatok negatív hatásai tompíthatók, a legalább átmenetileg hátrányosan érintett embertömegek "benntarthatók a rendszerben", a nyertesek pedig nagyobb lemondásra vehetők rá a közösség érdekében. A nacionalizmus ellenben pl. egy Fidesz-rezsimben valóban pusztító, mert a modernizáció, a környezetünkhöz való mentalitás- és képességbeli felzárkózás, a társadalmi együttműködés és verseny intézményes hatékonyságának kialakítása helyett a nacionalizmust bezárkózásra, a tudatlan és cselekvésképtelen (avagy a végén már csak terméketlen rombolásra képes) tömegek félelmeinek felkorbácsolására, a nemzeti versenyképesség alapjainak rombolására használja. A nacionalizmus modernizáció nélkül -- ami az utóbbi kétszáz év magyar történelmének egyetlen legfőbb baja -- terméketlen, szomorú, hanyatló közösséget termel ki újra és újra, egyre kilátástalanabb módon. A magyar nacionalizmus ugyanakkor nem is ugorható át (hagyható figyelmen kívül) a modernizációban: az ereje okán vagy felhasználjuk erre, vagy ellene fordul.

A Jobbik mellett kiállás tehát egyszerre a demokrácia és a nemzeti modernizáció (a modernizációs nacionalizmus) lehetősége melletti kiállás is. Nem a Jobbikot kell szeretni, elég a demokráciát, habár -- ismétlem, a rasszizmusával szembeni kétség előnyeivel --  a Jobbik az egyetlen párt (tehát praktikus választási lehetőség) most, amely megközelítőleg jól lövi be a modernizáció feltételeit Magyarországon. A Momentum és az LMP kiállása mellette nem véletlen. Ezek a pártok érteni látszanak azt is, hogy a válságunkból való kiutat nemcsak a valaha szintén a nemzeti modernizációt képviselő, mára rogue, diktatórikus erővé züllött Fidesz és a posztkommer utódpártok közös visszaszorítása jelentheti csak. Amennyire tudom, a saját pártom, a (szimbolikusan létező) Polgári Konzervatív Párt, amelynek vezetésében már nem veszek részt, hasonló álláspontot foglal el ebben az ügyben. A politika az egzigenciák (kb. kényszerek) művészete (vagy inkább horror show-ja), és sajnos minél rosszabb állapotban van egy ország (és a mienk mára nagyon rossz állapotba került), annál nagyobb lelki erőre és tisztánlátásra van szüksége a show-ban a táncosoknak. A Fidesz nem ad nekünk más lehetőséget, minthogy kívülről szörnyetegeknek látszódjunk, akik belül, kizárólag maguk számára érzékelhetően, felváltva sírnak és keményítik meg a lelküket. (Erre sem voltam én alkalmas.)

A sztoicizmustól és a kereszténységtől a kantianizmuson át a kommunizmusig (hogy csak a legismertebbeket említsem) se szeri se száma a világban azoknak a különböző bonyolultságú és vonzerejű a nézeteknek, amelyek a létező emberi nyomorra, lelki, szellemi és életmódbeli beteljesületlenségre hívják fel a figyelmet -- hogy aztán hol erőszakosabban, hol gyengédebben, de egyformán hatástalanul megpróbálják orvosolni a sok ezer éves helyzetet.

Ha az ember megáll egy pillanatra és megpróbálja felmérni, hogy egy adott percben éppen mennyi szenvedés, fájdalom, nélkülözés van a világban, hát akár meg is szakadhatna a szíve. A jó ember egyik elterjedt definíciója, hogy azonosul a szenvedéssel és/vagy nem szaporítja tovább, esetleg csillapítani igyekszik ahol tudja és amilyen terjedelemben tudja. Jó emberekből is kevés van azonban. Azok, akik aktuálisan szenvednek sem okvetlenül jó emberek, de a jó ember ismérve, hogy nem tekinti a mások személyiségét, aktualitását, hanem az ember voltát nézi, és csakis azt. Ez az elvonatkoztatási hajlam/képesség áll az összes fentebb említett világnézet tengelyében -- míg a rokoni, családi, ismerősi érzelmeket sokkal "egyszerűbb" megélni, az a jóságnak (szolidaritásnak, szeretetnek, áldozatnak) minden bizonnyal alacsonyabb mércéjét követeli. A közelség és a közösségen keresztül megszerzett ismertség "természetesebb", a jóság automatikusabb. Nem csoda, hogy nem szerveződnek rá politikai rendszerek.

Hogy ki mit tart emberhez méltó életnek, az persze emberenként különbözik. Egy bevásárlóközpontban járva -- hogy a figyelmünket a nyugati életmódra szűkítsem -- nem okvetlenül jut eszünkbe az ott bóklászó fiatalokról, idősebbekről, hogy az emberi élet javát élik meg. Inkább a szánalom hangja szólalhat meg velük kapcsolatban, ami nem jelenti, hogy a konzumerizmusra ne volna szükség: éppen az emberi élet fizikai fenntartásának és hozzávetőleges békéjének biztosítása érdekében. Aki vásárol, az nem háborúzik. Azok, akik idáig sem jutnak el, hanem csak vágyakoznak a plázaéletre, azok talán még inkább rászorulnak a szánalomra.

Közben lehet, hogy se a plázaéletet élők, se az ez alatti széles sávokban élők nem gondolnak magukra szánandóként. Lehet, hogy az így értelmezett jóság a méltóságukba gázol, a szánalom lealacsonyítja a címzettjét, a jóság méltánytalan egy autonóm ember szemében -- ha nem is gondolják el ilyen emelkedett terminusokban. A vonaton Sheffield vagy Karcag környékéről reggelente munkába zötykölődő, a telefonjaikba görnyedő fiatalok kikérnék maguknak, ha szánnánk őket, ha jók akarnánk lenni velük. Van-e értelme azt mondani nekik, hogy valamit máshogy kéne csinálni, amíg lehet? A jóság biztosan nem a szervezőelve az életünknek és nem csak azért, mert kevesen vannak a jók, hanem mert nincs is rájuk igény. A büszkeség és a döntési szabadság fontosabb, az informáltság foka nem számít, a végső szomorúság mindenkinek alanyi joga.

Mire lenne hát igény, ha jóságra nem? Érdemes-e olyan oktatást biztosítani mindenkinek, amelyet végigjárva az itt nagyon egyszerűen -- és némi szándékkal sután/bután -- jelzett sorsok szánandónak tűnnének? Lehet-e boldogabbá tenni az emberiséget oktatással, emberhez méltó munkával, az emberi élettel kapcsolatos igények emelésével odáig, hogy már ne legyen szükség jóságra és a visszás cselekedeteire (ha, tegyük fel, visszásnak is minősülhetnek)? 

Az embernek joga van elrontani az életét. De a saját döntése-e ez annak, akinek nem volt lehetősége jól élni? De nem a (kollektivista) jóság terrorista hangja-ez ez is?

A II. világháború óta, amikor a fasizmusok hosszú távra való visszaszorítása és lehetőleg kiirtása alapvető közös cél lett az ideológiai bal- és jobboldalon, és ennek érdekében a tömegek egzisztenciális biztonságát megtervezték a jóléti társadalmak formájában, a liberalizmus érthetően teret kezdett veszíteni a progresszív baloldallal szemben. Miközben a klasszikus értelemben vett munkásosztály beépült a piacgazdaságba és a jóléti államba, a szociáldemokrácia pedig feladta az osztályharcos alapállását, a hatvanas évek újbalos tapasztalatának és a hetvenes évek szociálliberális teóriájának találkozása létrehozta a nyugatos progressziót ("ballib"), amely egészen az utóbbi évekig irányította a Nyugat önreflexióját. Ennek lett vége a a legutóbbi pénzügyi válsággal, a középosztályok eróziójával és a populizmusok felemelkedésével.

Kár, hogy az utóbbi évek politikai kudarcaiból nem vonják le a megfelelő konzekvenciákat a baloldalon. Igen szomorú látnom -- nem baloldaliként --, hogy a progresszivista gondolkodás minősége mennyire gyenge a nemzetközi nyilvánosságban is, nemhogy Magyarországon. Az a minimum, hogy a szabadelvűséget/liberalizmust (amely már az I. világháború előtt passzé volt), előbb Észak-Amerikában, újabban pedig Európában is keverik a progresszivizmus mára döntően a identitáspolitikai és szimbolikus egyenlőséget célzó (és valamennyire az anyagi és esélyegyenlőséget támogató) tömegtársadalmi programjával. Magyarországon -- amely ilyen szempontból is kritikus tanulságokat mutat -- ez elsősorban abban fejeződik ki, ahogy a progresszivisták nem becsülik a liberális demokráciát, és a jobboldali identitáspolitikai gondolkodással strukturálisan megegyezően perszonális értékrendeket akarnak társadalmi és jogi téren is érvényesíteni. A liberálisokkal szemben, akiknek a liberális demokrácia bonyolult, heterogén kultúráját és alkotmányát (=a liberális társadalom konstitúcióját/összetételét), valamint az ezek gyökerében lévő kapitalista meritokráciát kellene képviselniük és összhangba hozni a nemzeti kompetenciákkal/hagyományokkal, a progresszívek egy konstruktivista (egalitárius) vízióval és az ennek érvényesítését szolgáló állammal házalnak és intoleránsak mindennel szemben, ami nem ezt szolgálja.

Amíg nincs alapvető tisztánlátás az alapfogalmak és a kulcsszándékok terén, addig a liberális demokrácia intézményrendszerének kiüresedése folytatódni fog az etatizmussal keveredő identitáspolitikák csapásai alatt. Magyarországon ma elenyésző a Nyugat klasszikus hagyományait képviselő liberálisok és liberális konzervatívok száma, és ez a szám a civilizált világ centrumában is folyamatosan csökken. Olyannyira, hogy már az alapvető fogalmainkat se tudjuk megvédeni. A tömegtársadalmi populizmusok, mint az éppen vesztésre álló progresszivizmus és a felemelkedő etnicizmusok közös visszaszorítása kis túlzással egy maroknyi emberre vár, akik majdhogynem lehetetlen küldetésre vállalkoznának -- ha vállalnák.

Nem akármilyen szocialistával, az egyik legnevesebb magyar nyelvű szocialistával. Betűhív közlés a fölösleges kitérők (újraértelmezések) kihagyásával. Szereplők: Én és a Sz(ocialista). A mellékelt grafikont elemezzük, a Szocialista kérdése az, hogy miért divergál a bér termelékenységtől (jóllehet, ha konzekvens lenne, a kérdés inkább az volna, miért divergál a termelékenység a bértől) ahelyett hogy -- a szocialista vágyak szerint -- követné azt, azaz "megkapná a munkás a munkája gyümölcsét" (még régebben, kommunistáéknál, "a teljes ellenértékét").

Én: Geez, ezt az ostoba manipulációt (mondom a grafikonra).

Sz: Mi itt érvelni szoktunk.

Én: 1. 1947-ben az összes megtermelt értéket kifizették bérben? 2. Miért ne tolódna el a nullpontban értelmezett output/bér arány, ha azóta folyamatos technológiai fejlôdés volt? Tessék, érveltem, pedig csak manipulációt kaptam kiindulásként.

Sz: Az 1947-es évet vették bázisévnek, ezért indul 100-ról.

Én: Én ezt tudom, de tudják-e mind az olvasók? Ez volt az első pontom. A másodikra még nem kaptam választ  Egy harmadik probléma, hogy bérarányt néznek jövedelemarány helyett.

Sz: Hogy jön ide a technológia?

Én: A termelékenységnövekedés jelentős része technológiai fejlesztésből származik, ezért (is) nő jobban a termelékenység, mint a bér, ugyanis a technológiát is ki kell fizetni valakinek és az nem a dolgozó.

Sz: Na de a nagy liberális duma az, hogy csak akkor nőhet a bér, ha nő a termelékenység!

Én: Ja, bocs, akkor ennyi.

Sz: Mondom. Mi itt érvelünk...

-- Tényleg ennyi. --

A baloldalon jobban aggódnak a Jobbik, mint a Fidesz miatt. Oh, dear. Miközben a Fidesz most küldött mindenkinek selyemzsinórt, aki a jövőben a leváltásáért merne dolgozni, és még sikerre is számíthatna. Az Állami Számvevőszék rászabadítása a Jobbikra -- ha nem lett volna idáig is elég bizonyíték rá -- valóban a pártállami időket hozza vissza a magyar közéletbe. Az állam felhasználása a politikai ellenfelek tönkretételére semmi más, mint b-o-l-s-e-v-i-z-m-u-s. Pont. Nem tudom, minek kell még történnie, hogy a politikában úszkáló fatörmelékek észrevegyék, hogy bármikor érnék el maguk a 15%-ot, amire nyilvánvalóan és kényelmesen semmi reményük nincs a belátható időben, azonmód a magyar állam támadásának céltáblái lesznek. Értik, a magyar államé, amelyet elvileg a polgárok védelmére és a jogaik gyakorlásának garantálásra tartunk.

De nem, Magyarországon ismét elkövetkezett, hogy nemcsak a közvélemény döntő része nem látja, hova jutottunk, de az ellenzéki pártok professzionális politikusai sem, jóllehet önmaguk bevallása szerint az ún. demokratikus oldalt képviselik. A mai demokratikus oldal világosan nem tudja megvédeni a demokrácia legelemibb feltételeit sem, igazából, mert maga sose értette a liberális demokráciát, hanem azt csak a saját törzsi, identitáspolitikai szűrőjén át tekintette.

Ezért nem árt nyilvánvalóvá tenni nekik: a Jobbikot nem azért számolják fel, mert nyilas, hanem amiért a demokráciát, és bár a baloldal titokban azért kárörvend ezen, mert ezzel megszabadulni látszik egy ideológiai ellenféltől, és hozzá még szavazatokat is remél ettől, valójában újabb bizonyítékát adja annak, hogy maga is semmibe veszi a demokráciát. Kit érdekelne különben, hogy a Jobbiknak milyen a múltja (de ha már itt tartunk, milyen az MSZP-é??), ha a történet már rég nem róla szól, hanem arról, hogy feladjuk-e a demokrácia utolsó vonalait!

Miközben a T. baloldali közvélemény kedvenc passziójának hódol és azon okoskodik, hogy Vona Gábor és bajtársi köre mennyire antiszemita és ez az antiszemitizmusuk mit fog eredményezni, to wit, egy Jobbik-kormány felállásával (!), addig a liberális demokráciából itt a valóságban nem marad már meg a demokrácia maradéka sem (ez a maradék idáig az a hit volt, hogy a kormány választások útján leváltható). Míg a balos politizáló értelmiség -- tisztelet a kivételnek -- megint, ki tudja, hányadszor, az egyrészt-másrészt ostobaságával hekkeli meg a közvéleményt és a saját szellemileg felkészületlen pártjait, addig -- értelem, műveltség, rátermettség és most már pénz  híján -- a nyilvánosság befolyásolására láthatóan képtelen Jobbikkal az elárvult demokrácia az utóvédharcaiba kezd. Igen, a Jobbik védelme momentán a demokrácia védelme lenne -- de evidensen nem lesz. Miközben jól tudjuk, hogy ott a terv már a bíróságok bedarálására, amit követ majd a sajtó további megfegyelmezése, és felvirrad előbb-utóbb a személyre szabott eljárások napja is. De a Bayer, G. Fodor, Lánczi & Co. nyilvánvalóan ezt is meg tudja magyarázni, miközben az egymással középszerű szellemi viadalt folytató progresszív klerikusok a teve meg a tű foka közötti összefüggésekkel múlatják a napjaikat.

2018 után durva világ jöhet. Aminek összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye, mint a Jobbik-vezérelte pogromoknak. Ha ez vigasztalja a baloldali pártokat, semmiféle erkölcsi gátja nem lehet a Jobbik melletti kiállásuknak, mert nekik sincs semmiféle erkölcsi tartalékuk. A puszta erkölcsmentesség állapotában kellene a maradék értelem mellett dönteni. Az értelem pedig egyedül azt diktálja, hogy a Fideszt meg kell akadályozni a többség megszerzésében. Lehet, hogy a Jobbik melletti kiállás az utolsó alkalom erre. (Legend. A "törzsi"-hez lásd TGM Törzsi fogalmak c. opuszát. Nem összekeverendően a hvg.hu-n a napokban megjelent opuszaival. A kép politically incorrect provokáció. Sir Francis Bacon arca viszont kevésbé érdekes. Viszont egyik sem ad alkalmat a szerző lenácizására. A "klerikusok" utalás Bendára.)

A Neumann (ún.) Egyetem munkatársai (György László és tsai) lírai hangvételű esszében (adatok nélkül, a bizonyítás terhét lerázva) bizonygatják, hogy "a bérarány emelése a hagyományos logikával szemben a termelékenységet is javíthatja", magyarul béremelésből lesz a termelékenység, nem pedig -- egyéb körülmények kedvező együttállását is beszámítva -- fordítva. Négy okot sorolnak, amiért a bérek emelkedése növeli a termelékenységet, tovább hizlalva az unortodoxia hazai mítoszát a saját szűk körükben, miközben Magyarország versenyképessége és összes mérvadó makrogazdasági mutatója folyamatosan romlik a térség országaival való összevetésben -- elég nagy mellénnyel kell tehát lenni ahhoz, hogy a Neumann (ún.) Egyetem munkatársai tovább érveljenek a megkezdett út mellett. De ezt teszik, méghozzá hogy! 

1. A négy érvük mindegyike ínyencség. "Elsőként, a fizetések növekedése lehetővé teszi a legszegényebbeknek, hogy fogyasszanak. A dolgozók növekvő fogyasztása azt jelzi a cégeknek, hogy a piac és a vásárlóerő növekszik, ezért új kapacitások kiépítésébe kezdenek, azaz beruháznak." Világos, mint a nap. A cégek a saját versenyképességüket (nyereségességüket) rontva kifizetik a vásárlóerő növekedését (ingyen hiteleznek), aztán ezen a hiányon felbuzdulva további beruházásokba fognak, hogy a saját pénzüket visszaszerezzék a kvázi-adósaiktól, mellesleg további cash hiányt felvállalva -- csakhogy a hiányuk ettől perspektivikusan sem fog csökkenni, ellenkezőleg: a logika szerint inkább nőni fog, hiszen a "növekedést" a folyamatos külső (vállalati) finanszírozás táplálja. Tekintve, hogy a bérkiáramlás és a hitelek adó- és kamatterhei az egész tranzakciós kört tovább drágítják, a vállalatok egy része jó eséllyel még az előtt tönkremegy, hogy észrevette volna, ami munkahelyek elvesztését és a GDP-nek a csökkenését is fogja eredményezni. Bingó.

2. "Másrészt, a dolgozói fizetések emelkedése az adóbevételeket is gyarapítja, amelyből tovább erősíthető a munkaerő helyzete." Ne feledjük, hogy az ilyen és hasonló ötletek elvonják a pénzt onnan (a vállalattól), amelyik a legjobban tudja megítélni, hogy az operatív hasznát beruházásba, a részvényesei kielégítésére vagy béremelésre akarja fordítani. A recept kiötlői számottevő jövedelmet vonnának el a vállalattól és elkezdenék vele fizetni -- nem az unortodox csodát, hiszen csoda nincsen, hanem -- az ingyenélő bürokratákat (most tekintsük el nagyvonalúan a korrupt establishmenttől), akiknek semmiféle hasznuk nincsen a pénz forgatásában. Mi értelme van annak, hogy a bér adóhányadából további embereket tartunk el és mitől "erősödik tovább emiatt a munkaerő helyzete"?

3. "Harmadrészt, ha a nagyvállalatoknak nagy bért is kell fizetniük, akkor az itthon előállított termékeket magasabb áron tudják csak exportálni anyavállalataik számára, amely definíció szerint növeli a hazai munkatermelékenységet (ugyanis a kibocsátásra jutó munkaóra mennyisége állandó marad, de a kibocsátás nagyobb (értékű) lesz)". Ami a mondat első részét illeti az anyavállalatok fölött diktálandó leányvállalati kényszerről, a Neumann (ún.) Egyetem munkatársai vélhetően akkor látnak csak multicéget belülről, amikor az Aldiban bevásárolnak. Mit gondolnak, milyenek az erő- és felelősségi viszonyok egy anya és leánya között a vállalati szférában? De ennél még fontosabb: mit gondolnak, mennyi ideig marad itt a leány, ha megnövelt áron "tud csak exportálni" az ellátási lánc következő tagjának? Elárulom: A) Pont addig, amíg eléggé csökkenteni tudja a drágább munkaórák számát -- magyarul emberek kerülnek utcára. B) Vagy éppen csak arra az időre, amíg meg nem szervezik az elköltözését oda, ahol azonos minőség mellett olcsóbb a termelés. A csoda megint elmarad.

4. "Negyedrészt, ha a cégekre nagyobb bérteher nehezedik, akkor rá lesznek kényszerülve a termelékenységük javítására is, hogy kigazdálkodják a nagyobb fizetéseket. A munkafolyamatokat át kell szervezniük és elemezniük kell, hogy miként lehet hatékonyabbá tenni a termelést." Ismét nyilvánvaló az amatőr spekuláció. A bérteher eddig is nehezedik, mert a bérekre rakódó állami terhek (és általában az adóék) Európában az egyik legmagasabb nálunk, és ebből a teherből finanszírozzuk a csapnivaló hatékonysággal és minőséggel működő államot. És ezt a botrányosan működő államot akarják tovább finanszíroztatni a piaccal. Oké, a matolcsyzmus farkasvaksága. De vajon mit gondolnak a tisztelt szerzők, ha egy vállalat elkezdi (vagy inkább folytatja) a folyamatai racionalizálását, nem fog az vajon a munkahelyek számának csökkenésében is megnyilvánulni? És ha már nem megy a belső hatékonyságnövelés, akkor -- megint csak -- nem fog elmenni a vállalat oda, ahol a logisztikai költségei mellett megéri jobban termelni? És az nem fogja a munkanélküliséget növelni és az állami bevételeket csökkenteni? Mi a csoda folyik a Neumann (ún.) Egyetemen közgazdaságtan címén, amit nem szégyellnek publikálni is?! Csoda? Termelékenység "bérfelzárkózásból"? Affenét, kedves György úr (és tsai).

Az én első javaslatom a bérfelzárkózásra: levágni a Matolcsy-hidra összes fejét. 

Van majd' ezer ismerősöm a facebookon jórészt közéleti vagy a közélet kapcsán megismert emberek, közülük fél tucatról tudom, hogy kapitalistaként jellemeznék magukat, ami a jelen esetben nem a foglalkozásukra, hanem a szemléletükre utal -- ez kb. meg is felelhet az országos aránynak. Öt-hat ezrelékünk "kapitalista". A nagy többség számára a kapitalizmus legjobb esetben is érdektelen, de többen lehetnek, akiknek idegen, sőt ellenséges hangzású szó.

Miközben ugyanezek (kezd persze messzire hatolni az adatolatlan spekulációm, de szerintem nem járok messze az igazságtól) elégedetlenek a jövedelmükkel és adott esetben nehéz a megélhetésük. Ha összekötnék a kapitalizmust és a saját megélhetésüket, akkor -- spekuláció a köbön -- az előbbit inkább okolnák az utóbbiért, mintsem hiányolnák belőle. Úgy vélik, spekulánsok, tőkések és adócsalók rabságában vergődnek. Huh. Mekkorát tévednek. Ha valamiben, akkor a saját maguk által eszkábált csapdában vergődnek.

Hacsak nem tételezzük fel, hogy az értékválasztásainkban és életvezetésünkben mások áldozatai vagyunk, méltányos azt feltételezni, hogy mindenkinek -- nem is egyszer -- lehetősége van arra, hogy az életmódját és a foglalkozását megválassza, módosítsa, ideértve, hogy tanulhat és képezheti magát, ha nem elégedett egy ponton az életkilátásaival. De a legtöbb ember mégis inkább panaszkodik. És közben olyan politikára adja a voksát, amelyik antikapitalista, etatista és valóban - állami - spekulánsokat és tolvajokat emel hatalomba. Teljes irracionalizmus.

Ami egy kapitalista (mentalitású ember) életét illeti - mivel jó néhányat közelről ismerek - el tudom mondani, hogy ha ehhez a mentalitáshoz megfelelő pénzkereseti (tehát az autonómiáját megalapozó) foglalkozást is választ, magyarul a versenyszférán belül is a magas keresettel kecsegtető pályára megy, akkor a felnőtt élete első két évtizedében biztosan és utána is jó eséllyel meg fog gebedni a munkától. A versenyszektorban, különösen ennek magas presztízsű és magas jövedelmet biztosító területein mozgó ambiciózus fiatalembernek gyakorlatilag nincs magánélete és nincs szabad ideje (olyan biztosan nem, amire biztosan számíthat előre). Akár önálló vállalkozást nyit, akár (egy jobb) tanácsadó cégnél vagy ügyvédi irodánál dolgozik stb. stb. -- az élete a munka lesz. Így döntött.

Ugyanez a fiatalember tehát feláldoz sok minden mást -- családot, kiegyensúlyozott életet, barátokat, szabad időt, a szakmájától elütő művelődés lehetőségét, miközben elképesztő tudásra, készségekre és civilizációra  tesz szert a maga szakmájában. A legszerencsésebbek tudják csak összeilleszteni a dolgokat -- ha ilyen igényük van. De mindenki értéket választ és dönt alternatívák között. Aki a kapitalizmust és az ezzel járó lemondást választja, az teheti ezt az autonómiájáért, az önkiteljesítés lehetőségéért, a versenyért, az adrenalin tombolásáért, a pénzért. De a kapitalizmus választása nem - automatikusan - a pénz választása (ezek sem kapják a pénzüket), hanem mindenekelőtt a munkáé. Ezt a szocialista erkölcsű emberek rendre elfelejtik. A kapitalizmus választása a munka (időszakonként rendszeresen napi tizenöt-húsz órai munka) választása, de nem egyszerűen a munkáé, hanem a teljesítményé, azaz a versenyé: versenyé a saját kortársaiddal a saját vállalatodban és mindenki mással, akire a vevők a pénzüket költik helyetted, vagy a céged helyett. A kapitalista élet a mindennapi mérhető teljesítményről szól. Ha nem így érzed, nem vagy kapitalista, hanem a legjobb esetben is fogaskerék, derékszíj, "foglalkoztatott", helyettesíthető elem. A kapitalista szent meggyőződése, hogy nem helyettesíthető és ez a büszkesége hajtja előre, nem pedig a helyettesíthetőség jelentette félelem, ami legfeljebb a túléléshez elég. De a kapitalista nem túlélni akar, hanem győzni: up or out. Aki nem így érez, az holnapután már nem lesz a helyén (és nem feljebb kerül). Viszont aki egyre feljebb és előrébb jut a képességeiben, drágán tudja eladni magát a piacon. Ezért lesz már a az élete derekán tehetős, adott esetben gazdag. Valaki megfizeti a tudása és a készségei árát.

Ennél jóval kényelmesebb panaszkodni. A világ ilyen fekete-fehér. Lehet választani. Mindenki választhat.

Nem kéne talán az egekig cifrázni egy jól működő ország politikai gyakorlatát -- hogy már tényleg csak a Jóisten segíthessen majd rajtunk. Az a sz*rkeverés, ami másfél évtizede, de különösen nyolcadik éve folyik a magyar politikai rendszerben politika (vö. közösségi koordináció) címén annak érdekében, hogy közben a politika unortodox értelmezése (vö. hatalomgyakorlás) váljon az elfogadott normává, viszont közben tönkremenjen ember és társadalom, azt hittük volna, kiüti a honfitársaink nagyobb részének szemét is, de nem. A kisebb részéét is alig. Sőt, már-már mitikus képességeket tulajdonítanak a Vezérnek, akinek sikerült meghekkelnie a politika józan ésszel elfogadható rendeltetését.

A politika -- amennyiben az előbbi értelmében a társadalom, és nem a kormányzat (és vezetőinek) erejét szolgálja -- mióta világ a világ verseny-, együttműködési és identitás-kérdéseket vet fel, és ezeket akár sikerrel tudná kezelni is, ha ennek szánnák. De még egyszer, ezen a bús magyar földön nem ennek szánják, kisebb részt tehetségtelenségből, nagyobb részt gazemberségből. A versenyképes társadalom politikája -- amely nem takarítható meg anélkül, hogy a társadalom elszegényedne, ami viszont koncentráltan hívná elő a mélyéből a legrosszabb szellemeit -- az ilyen igényű közösségek mintáit nézve a XXI. század elején -- de tudnék amellett érvelni, hogy öröktől fogva -- nagyjából ezen a három elven nyugszik: minél szabadabb kereskedelem/piac, minél erősebb bemeneti esélyegyenlőség (az egyéni önkiteljesítés lehetősége és az összképességek maximuma érdekében) és biztonságos (személyes) identitásőrzés. 

Lehet ezt a hármat cifrázni és tradeoffolni ideológia, ízlés, ellenségkép stb. szerint, de végső soron mindig ide lyukadunk ki. Amikor a konzervativizmusról szántom a sorokat, végül is mindig ezek konfigurációjáról beszélek, ahogy mindenki más is hol racionálisabban, hol kevésbé úgy. Vannak, akik a piacot korrigálnák, vannak, akik az esélyegyenlőséget zavarnák el a föld alá vagy -- ellenkezőleg -- egészítenék ki kimeneti kompenzációval, esetleg még cifrábbakkal, vannak, akik az identitást tartják huszadlagos, vagy legalább nem közösségi érdekű dolognak, és így aztán mindent összevetve az etatista-individualista tengelyen vagyunk sokféle pötty, sokféle önfelkent igazság -- legyen, nem érdekes. De akik nem tudnak ezzel a hárommal elszámolni a politikájukban a közösség előtt -- vagyis eleve nem olyan politikai rendszert üzemeltetnek, amelyben ezeket a dolgokat szabadon és a közjó érdekében meg lehet beszélni, azok nem a közösség érdekében űzik a politikát. Qed. Számomra ezért először is a mai politika a Momentumtól a Fideszen át a Szabad Magyar Tengercsinálók Pártjáig egyetlen tohuvabohu, reflektálatlan káosz, közösségellenes irracionalizmus, másodszor is természetesen a Fidesz praktikusan a legkártékonyabb, a szellemi és anyagi erőforrásainkat a legjobban emésztő erő.

A baloldal (nevezzük ezt egyszerűen az egyenlőség programjának, noha -- kicsit bonyolultabban -- pontosabb volna a konstruktív önazonosságénak hívni) kétezer-ötszáz éve utópiákban létezik, és nem változott az akkor sem, amikor kommunizmus elnevezéssel politikai proto-elméletté vált a XVIII. század vége felé Victor d'Hupay ujjai alatt, majd a legismertebb reprezentánsa, Marx, tudományos formába öntötte (a részvét miatt nem tettem idézőjelbe a "tudományost"). A baloldal mozgósító ereje mindig az utópia -- ha tetszik, a humanista illúzió, az ember természeti és közösségi énjének egymásra találása, önazonossága -- volt, illetve ugyanő, a baloldali program, akkor vált kiábrándítóvá, amikor ennek az illúziónak a feladására kényszerítette a híveit. A baloldalnak -- ez alighanem vitathatatlan -- a megvalósult szocializmus ártott a legtöbbet, ami azt is jelenti, hogy mindig is sokkal termékenyebb volt a rendszerek ellenzékeként, ahogy ma is az lehetne (tehát kapitalista körülmények között). Sőt, én -- egy kis malíciával szólva -- nem is értem, miért nem érzi jobban otthon magát a mai közegben. Szárnyalnia kéne. 

Annyira szükség van az utópiára.

Hiszen az ellenfél is csak narratívákban létezik. Magyarországra szűkítve az érdeklődést, mi másból veszi Orbán rendszere a legitimitását, mint a narratívából, a sztoriból, a meséből -- egy fikcióból? Ami korábban a zsidó összeesküvés volt, empirikus tények (hogy zsidók léteznek) fiktív összeesküvés-elméletbe való rendezése (ami az empirikus alapjának és a valóság meghaladása vágyának kombinációjától tett szert akkora gyújtóerőre), ma is működik a tömegtársadalmi értelemben vett jobboldalon (=az etnicista és rasszista kollektivizmusban). Az orbánizmus sem más, mint egyetlen politikai sztori: a migránsok, a Nyugat és Soros felhasználásával minimális empirikus alapokra grandiózus légvárat felhúzó utópia (ami nekik "u-", az másoknak "disz-"). Mi akadályozza a baloldalt abban, hogy hasonlóan járjon el a politikai hatalom megszerzése érdekében?

Először is az, hogy a baloldal már nem hisz a saját szellemeiben (nemcsak a spectre, hanem a spiritus, az animus és a genius értelmében sem). A baloldal materializmusa elfeledtette vele a materializmusának szellemi (idealista) alapjait -- hogy mint sikeres, akcióképes utópia "annak idején" első sorban a szellem és a lélek tápanyaga volt. Ma a politikai és a szellemi baloldal horizontja egyaránt a béremelésig és a vagyonegyenlősítésig terjed a kogníciójában (Piketty) és a politikában is, és ezzel már radikálisnak mondja magát, miközben a jóléti változatai (kb.) hetedik generációs jogokért - a szimbolikus és identitásegyenlőségért - harcolnak az issue-politizálás frontjain. Nincs itt, kérem, semmiféle oldal, legföljebb szenvedélyek és reakció.

A baloldalnak tehát nincsen jövőképe, amely utópiaként, filozófiai és politikai narratívába öntve szellemi bátorságot, orientációt és célt adna a híveinek. A baloldal száraz, fáradt és fantáziátlan. A másik ok, ami akadályozza a baloldalt a termékeny utópia kialakításában, hogy nem foglalkozik másodsorban a társadalomelmélettel -- megint csak összefüggésben a szellemi restséggel, amely megelégszik a kapitalizmus által feldobott témák és issue-egyenlőtlenségek dekoncipiálásával és a kapitalizmus jogrendjén belüli kezelésével. Holott itt van az orrunk előtt a legfontosabb téma, amely a társadalomelméletnek kifutást ad a jövőbe (akár alkalmasabb módon, mint ahogy Marxnak rendelkezésére állt az akkori jövő): ez a mesterséges intelligencia, a robotizáció és az értékteremtési struktúrák átalakulásának radikálisan új kontextusa, és ennek hatása az emberi nemre. A baloldalnak le kell mondania arról, hogy a tőkét kiváltsa a társadalmak regenerációjának "logikájában" (a múltja is erre tanítja), de elengedi-e a humánumot is ugyanemiatt -- mert a tőke és a humánum antagonisztikusan együtt jár a múltjában, vagy ellenkezőleg, mert annyira lemondott már a tőke kiváltásáról, hogy az emberi voltunkból sem tudja kivonni, hanem engedi vele felemésztetni?

Disztópiával vagy utópiával nézünk szembe a jövő társadalmaiban? A baloldal még ebben sem döntött. Harcolni kell-e itt akármiért vagy akármi ellen? Ha a baloldal nem harcol, átadja a jövőre vonatkozó narratívát a technokrácia és a nemzeti szocializmus lehetséges disztópiájának? Van egyáltalán a baloldalnak emberképe? Nem úgy tűnik. A kommunizmus a humánum utópiájának indult. Kézen-közön elveszett az igény a baloldalban, hogy elsősorban így tekintsen magára, ezért folyamatosan adja fel a hadállásait. A politikai jelentéktelensége csak ennek a harmadik-negyedik rendű következménye.