1000 leütés

Nem a központosított nemzetállamok.

A dolog oka végtelenül egyszerű, bár úgy látszik, éppen elég bonyolult ahhoz, hogy a XX. századi diktatúrák vezetői és mai utódaik rendre szem elől tévesszék. A lényeg, hogy a világtrendeket azok diktálják -- hasonlóan a szűkebb piaci trendekhez --, akiknek nagyobb és tehetősebb az -- átvitt értelemben vett -- vevői körük. És ez azoknak kedvez, akik -- megint csak tágabb értelemben -- értékesebb szolgáltatással és branddel vannak a piacon. Márpedig semmi sem változott az utóbbi évtizedekben a tekintetben, hogy a globalizáció és életformájának szolgáltatása és brandje a legerősebb a piacon, ebben érdekelt a világ népességének túlnyomó része, ami másból sem látszik -- kicsiben --, minthogy a hőzöngő etnicista magyar államot a globális társaságok és intézményrendszer (áruk, szolgáltatások stb. szabad, vámmentes áramlása) tartják el, illetve a hőzöngő magyar állam képtelen létrehozni a maga produktív tulajdonosi rétegét, amely aztán kivívhatja függetlenségünket a Boschok és GE-k rettenetes birodalmától.

A nemzetállam "ajánlata" paradox módon csak addig képes erőt mutatni az értékteremtés szellemi és anyagi összetevőiben egyaránt fölényt mutató globalizációval szemben, amíg nem túl sikeres. Amint a globalizáció (esetleg) visszaszorulna és a világgazdaság (vámok, az emberek és a tudás vándorlásának visszaesésével) hatékonyságvesztést szenvedne el (Magyarországon akárcsak 10-15%-kal csökkentenék jelenlétüket/kibocsátásukat a globális cégek), a nemzetállami retorika és nyomulás kb. azonmód véget érne; a nemzetállami "ajánlat" a tágabb piacon, ahol az állampolgárok a vevők, rögvest értékét vesztené. Véget érhet persze a nemzetállami nyomulás csúnyán is: előtte véres háborúkkal, de véget ér, mert nem biztosít hatékony, egyensúlyi pontot a tágabban értelmezett -- vágyakból, egzisztenciális és kulturális célokból, életformákból összeálló -- piacon. Ha az embereknek választaniuk kell a nacionalista retorika és a megélhetésük között, akkor az utóbbit választják. Orbán és társasága abban a (biztos) reményben végzi az EU fellazítását, hogy a munkásságuk nem lesz hatással az EU alapvető logikájára, ellenkező esetben Magyarország nagyon, nagyon rosszul járna. Innen persze az is (megint csak) világos, hogy Orbán csúnyán becsapja a híveit, de reméljük vele együtt, hogy "csak" ennyi kára lesz.

Ezért már középtávon valószínűsíthető, hogy hiába rombolja a nemzetállami retorika most a liberális demokráciákat és zár be tekintélyes tömegeket átmenetileg a (fals) büszkeség, a sértettség és a félelem diktálta egyazon burokba, ezzel -- mivel a társadalmakat gyengíti az állam rovására, lásd Magyarországot -- csak gyengíti az ellenálló képességet (azaz az alternatív kulturális, tudás- és szociális modellek súlyát, és nem mellesleg az önkormányzatiságba és a demokráciába vetett hitet) a globalizációval szemben. A nemzetállami centralizáció, röviden, kilúgozza a társadalmak immunrendszerét, amely eddig a globalizációval szemben valamekkora autonóm, organikus ellensúlyt képzett. Amikorra pedig kiderül, hogy a nemzetállami szemlélet minimum súlyos gazdasági károkat okoz -- nemcsak ilyen légypiszoknyi ökoszisztémákban, mint a magyar, hanem hatalmas országokban, mint az USA, vagy Kína --, és a nemzetállami centralizáció momentuma elmúlik, a társadalmak annál védtelenebbül találják majd magukat szemben a globalizázió logikájával. Az erősödő digitális-technológiai változások korában ennek az lesz a következménye, hogy az egyes ember még jobban magára marad a korporatív és az állami hatalmi központokkal szemben, miközben a kettő a feje felett egyeztet majd munkaviszonyokról, jóléti szolgáltatásokról, értékekről, normákról.

A mai felhajtás a rasszizmusba hajló etnicizmusok körül éppen olyan kilátástalan, mint a harmincas években (amelyek mozgalmait, ne feledjük, szintén a hamis völkisch-fasiszta populáris illúziók hozták létre). Csak reménykedni tudunk, hogy korunk nem fog ugyanolyan méretű tragédiával zárulni, mint amilyen a II. világháború volt. Bárhogy is, Orbán hatása csak a neki "ellenséges" világ további térnyerése lesz, amely harcból persze -- szemben a hívei nagy többségével -- ő máris jól jött ki.

Ahhoz, hogy másokat megalázz és megfélemlíts, először neked kell feladnod az emberi méltóságodat. Azzal szemben viszont, aki így feladja a méltóságát, a "vereség", a megalázás egymást követő gesztusai kitüntetést jelentenek. Az Orbán-rezsim azért is szenvedett már visszavonhatatlanul vereséget, mert az életünk újabb tereinek elfoglalását már csak a méltóságukat régóta nélkülöző emberekkel tudja végrehajtatni, akiktől az egymást követő csapások csak kitüntetést jelentenek.

Ez nem olcsó kvietizmus, ez a humanitás és az emberi civilizáció történelmi megmutatkozásának visszavonhatatlansága. Ami egyszer az ember konstitutív (definitív) részévé vált az antik-keresztény és felvilágosodás alapú Nyugaton és neki köszönhetően elterjedt a világ legtávolabbi zugaiban is, azt nem lehet már visszavonatni. Ahogy a magyar nemzetet egy hibás (etnicista függetlenségi) nacionalizmus hozta létre és már sosem válhat termővé, mert minden, ami a nép javára szolgálna, azt a nemzeti kollektívum a maga elleni támadásként értékeli, úgy -- még sokkal nagyobb erővel -- működik egy univerzális eszme: az emberé, amelyhez hozzátartozik egy világos erkölcsi rend és annak törvényszerű működése. Ennek az erkölcsi rendnek a része, hogy az emberrel kapcsolatban -- hogy erkölcsi lénynek lehessen tartani -- kiirthatatlan, intuitív elvárás a másik ember méltóságának tisztelete, és aki erre nem képes, az maga veszíti el a méltóságát, ahelyett, hogy a másikét veszejtené el. Ez a paradox reflexív kapcsolat két ember között azok végső állapotaiban biztosítja, hogy minden emberellenes rezsim méltóságukat vesztett emberek szolgahadára épüljön, akiknek az áldozatai felmagasztaltatnak, bármilyen bűnöket vagy hibákat követtek volna el korábban a normalitás viszonyai között.

Amikor a Figyelő főszerkesztője többedik listáját teszi közzé vagy amikor a rendszer szolgái körében követelménnyé válik a hazaárulózás és ezt még a főbíró sem szégyelli megtenni, akkor az áldozataik fokozatosan és visszavonhatatlanul felmagasztalódnak. Amikor kezdjük nem érteni, hogy egyesek hogyan működnek és mi érheti meg nekik az emberségük elvesztését (azaz önmaguk ilyen fokú megalázását), akkor egyre világosabban kezd elkülönülni egymástól a metafizikai (ősi) jó és gonosz, gonoszon az ember önfelszámolását értve. Ahelyett, hogy a rezsim Carl Schmitt szellemében sikeresen lakná be a politikai határát a barát-ellenség viszony totalizálásával, és ez válna az életünk meghatározó tényévé, feltartóztathatatlanul a jó és a gonosz válik a társadalom uralkodó kódjává, amelyben a barát-ellenség viszonyra épített politika a gonosz oldalára sorolódik egyszerűen mert emberellenessé válik.

Az emberellenesség -- fontos megérteni -- nem az áldozatokkal, hanem az elkövetőkkel szemben kapja meg a metafizikai jelentését. Az emberellenesség nem az áldozatok megalázásában, ad absurdum tömeges leölésében válik metafizikai jelentőségűvé (ez csak "szimpla" amoralitás vagy bűntény), hanem az elkövetők szabad akarattal való önfelszámolásában. A megrendülés fundamentálisan az elkövetők tetteire vonatkozik, nem az áldozatok sorsára. (Ezért sem "csak" zsidó ügy a holokauszt, ezért sem csak Fidesz-ügy egy Handó nevű nő döntése, hogy leszámol a saját emberségével.) Ezt az emberellenességet -- ti. az ember radikális önfeladását -- semmilyen nemzeti retorika nem tudja felülírni (indokolni, igazolni). Irdatlan messzeségben van attól, hogy tudja.

Az ember azért bízhat a világ jól elrendezettségében, mert a természetes (teremtett vagy logikai) rendben a végső bűn (az ember önfelszámolása a másokkal való bánásmódban) mindig maga alá gyűri a konkrét (itt politikai) akarat jelentését és célját. A hatalom akarásának radikalizálódása a hatalom önfelszámolását is elhozza metafizikai -- ezért erkölcsi -- értelemben, és mennél inkább akarja valaki az előbbit, annál hamarabb. Akik persze nem értik a politikai filozófiának ezeket az erkölcsi és metafizikai alapjait, mert nem értik az emberi természetet, azokat fájdalmasan érinthet a tehetetlenségük, amit megértve jellemzően csak jobban megvadulnak. Így van ez. Kivárjuk, amíg eltűnnek a kézzelfogható süllyesztőkben, miután az erkölcs és az örökkévalóság számára már régóta nem is léteznek.

Semmiféle olyan politikai-kulturális tradíciónk nincs, amit egyáltalán néven tudnánk nevezni, nemzeti egyetértés volna róla és termékeny identitást adna nekünk. Ami leghamarabb eszünkbe jut (a homogenitás mítoszán túl), azok az alávetettségünk mérföldkövei -- tradíciónk az alávetettség és nyomában a (részint visszavetített és ezzel is hipertrofizált) függetlenségvágy. Egy mítosz (a homogén nemzeti lényeg) és egy vágy (a függetlenségé) uralkodik ott, ahol -- jobbára a polgári szabadságon felépülő -- reális cselekvési erőnek és hagyományainak kellene. Ami ez utóbbit illeti, a (nemzeti) függetlenség vágya mindig bedarálta a polgári alkotóerőt, azaz a személyes szabadságok potenciális rendjét; a függetlenségvágy mellett az egoizmus gyökerezett meg, ami éppen a polgári fejlődés hiányával: a bizalomhiánnyal, az atomizációval és a biztonságérzet hiányával függ össze. A politikai hagyományunkat nézve -- és ezért olyan terméketlen az egész -- mi nem "szabadságszerető" nemzet vagyunk, hanem függetlenségi etnicista, amely személyes egoizmusokkal párosul. A fő élményünk az egzisztenciális veszély.

A magyarok legfőbb problémája, hogy alig létezünk reális pozitív hagyományban (A függetlenségi etnicizmus azt is jelenti, hogy a mai országunk és nemzetállamunk reális függetlenségén túl nincs semmi konstruktív gondolatunk a nemzetről; pontosabban ezen túl is csak a sértettség marad, hiszen az etnikum egésze nem "független". Lásd a maiorbánt: "a szuverenitás a legnagyobb kincsünk".) Ezért beszélünk annyit ködös rébuszokban, mítoszokban, frusztrációkban, hazugságokban, sértettségben és általában a múltról, holott a hősi múltnak -- pontosabban múltunk töredéknyi büszke időszakának -- sincs már semmiféle megtermékenyítő ereje. Hagyománynak halott, csak politikai manipulációra jó. Nem az lenne ilyenkor egy felelős politikai osztály feladata, hogy reális alapokon létrehozza a nemzetet?

Hazaárulóznak azok, akik a hazát maguk fosztják ki, és ha megkérdezném őket, "mire legyünk büszkék, amire építve teremtő nemzetet kovácsolhatnók ebből a széteső népből", leginkább csak hallgatnának, mint az állott víz. Kérdezhetnénk tőlük, milyen is az a "kultúra", amit Rogán, Németh Szilárd, Kósa Lajos és Orbán fog megvédeni a világtól. A válasz megint csak a hallgatás lenne. Mert az ócskaságuk van csak a nyakló nélküli, szüntelen propaganda farvizén. A magyar nem törik. Nem is hajlik. A magyar mások életét éli, mindig az aktuális urai által neki szánt életet, mert nem képes a szabad, termékeny cselekvések összhangjára (akár a saját uralkodó rétegéből érkező nyomással szemben), ezért simul és egyénenként változó stratégiával ellenáll, de ezzel folyamatosan kényszerpályán mozog: mások életét éli, önmaga árnyaként él a saját országában. Ma éppen Orbán és a gengje kezéből veszi az életét. És semmit nem ismer el a maga kárából, amíg a soron következő válság fel nem ébreszti. De akkor a káráért mást tesz felelőssé, hiszen árnyként élt és él.

Nem, nem egyszerű megtalálni, kiemelni és termékenyen használni a nemzetet egyedivé tévő hagyományt, tulajdonságokat, identitást, ismereteket. Ha egyszerű lenne, talán már rájuk akadtunk volna valamelyik bokorban. De ehhez komoly, felelős munkának kellene folynia a társadalomtudományokban és a politikában. Amitől egy világ választ el. Olyanok is vagyunk. Árnyak a saját országunkban.

Nem reménykedem benne, hogy a legnagyobb nacionalista hangadóink -- valójában konspirátorok a magyar nép kifosztásában -- ismernék a magyar történelmet, mert akkor néha reflektálnának arra, hogy 1790-ből visszanézve érdemes lett volna-e 1640-ben megragadni; 1840-ből visszanézve kár-e, hogy nem maradtunk meg 1705-nél, 1890-ben 1810-nél és 1990-ben 1920 körül, és hogy bár mindegyik említett időpont eltérő állapotban találta az országot, elmondhatnák, tényleg igaz-e, hogy összeköti őket valamiféle igaz magyar lényeg, amelyhez képest a mai "hazaárulók" valami gyökeresen mást akarnak.

A kérdésem: ki a fene hiheti komolyan, hogy ennek, az egész politikai aljasságuk tengelyében lévő népbutításnak bármiféle valós értelmet lehet adni 2018-ban (vagy lehetett volna bármikor a múltban). A "homogén" "keresztény" nemzet iránti (ceterum censeo, hazug) vágyakozás, amely ráadásul a szuverenitással és már-már az autarkiával való örömködéssel párosul, azt feltételezi, hogy a nemzetnek van valamiféle lényege, amelyben megágyazhatunk a jövőnknek; amely kivetíthető, és úgy marad, miközben a világ népei folyamatos változásban vannak. Ez nem konzervativizmus, ez hülyeség. Ebbe a hülyeségbe fér bele a rezsim szolgái -- tegnap éppen a szegény főbíró asszony -- ajkán már jószerivel naponta felharsanó hazaárulózás, a legócskább nyilas idők emlékezetére.

II. Erzsébet végigvezette (mert hát sokat köszönhetnek neki a britek) az Egyesült Királyságot egy birodalom elvesztése feletti bánaton -- történt ez, amikor még a II. világháborút se heverte ki a nemzet --, a jóléti társadalom felépülésén, majd erodálódásán, a királyi család szerepének teljes átalakulásán, a multikulturalizmus felé való nyitáson, végül pedig a vele való szimbiózis kiépítésén, amellyel radikális egyértelműséggel találkozhatott a közvélemény a legutóbbi windsori esküvőn.

Konzervatívnak lenni annyit jelent, mint önmagunk maradni a változásban. Az elkerülhetetlent nem elkerülni próbálni, hanem háziasítani és felhasználni a magunk javára. Így éli túl a brit monarchia is az idők változását: hajlik, de nem törik. Megmarad-e mindig minden tradíciója birtokában? Persze, hogy nem. Inkább választott volna egy norvég herceglányt vagy egy hazai örökösnőt az unokamenyének a királynő, ha tehette volna? Gyanítom, igen. De nem tette, mert bölcs és a nemzete javát akarja. Ki az a sült bolond, aki azt remélheti ma, hogy a világ tekintettel lesz nemhogy a magyarok, de a britek ezeréves, vagy csak a kétszáz éves tradícióira -- ez az idő már régen elmúlt és ehhez, amíg volt ilyesmire remény, egy világbirodalmat kellett felmutatni. Más kérdés, hogy maga a világbirodalom is a múlt folyamatos tagadásán épült fel.... (Ami a magyaroknak az etnicista homogenitás mítosza, az a briteknek a monarchia ereje. A nemzetük e körül jött létre, ahogy a mienk az esszencialista önképen. ezért a monarchia változását a magyar nemzeti önkép változásához kell mérnünk -- az utóbbi sajnálatos hátrányára. Az esszencializmus -- a tradíciók autentikus ápolásával szemben -- rossz dolog, mert változtathatatlan, ellene fordítható bárminek, ezért kizárhat bármit a nemzeti önképből, ráadásul önkényesen értelmezhető, általában éppen a hatalmon lévők szája íze szerint.)

Az esszencializmussal (a homogén nemzeti lényeg politikai doktrínájával) nem az a baj, hogy ne lennénk homogénebb nemzet, mint sok -- talán a legtöbb -- másik, hanem hogy ezt mitikussá növesztve egyrészt összefüggést teremtünk vele a történelmünk korszakai között, amely száz évvel ezelőttig világosan nem a nemzeti homogenitásról szólt, másrészt a parttalan-mitikus volta ellenére teljesen üres, konvertálhatatlan, terméketlen tudást reciklikálunk a magyarok között, amely potenciálisan kizár bármit, ami a nemzetkép termékeny átalakulásához vezethetne. Lehetne termékeny nacionalizmusra esély, de ez nem az. (Értelemszerűen ennek a kérdésnek semmi köze a migrációhoz. Az ország határainak és a nemzet és kultúrája összetételének megvédéséhez nem kell nemzeti esszencialistának lenni. Mellesleg e sorok írója hamarabb látta a migrációban a kulturális veszélyt: akkor, amikor a miniszterelnöknek Putyin még csak a terrorizmust adta a szájába. De az előbbiek szellemében nem is esszencialista módon kezeltem.)

Így semmiféle olyan produktív hagyományunk nincs, amely elég erős lenne ahhoz, hogy -- a britekhez foghatóan -- rákényszerítsük a világra (édes Istenem!), sőt, ami azt illeti, semmiféle olyan politikai-kulturális tradíciónk nincs, amit egyáltalán néven tudnánk nevezni, nemzeti egyetértés volna róla és termékeny identitást adna nekünk. Ami leghamarabb eszünkbe jut (éppen a homogenitás mítoszán túl), azok az alávetettségünk mérföldkövei -- tradíciónk az alávetettség és nyomában a (részint visszavetített és ezzel is hipertrofizált) függetlenségvágy. Egy mítosz (a homogén nemzeti lényeg) és egy vágy (a függetlenségé) uralkodik ott, ahol -- jobbára a polgári szabadságon felépülő -- reális cselekvési erőnek és hagyományainak kellene. Ami ez utóbbit illeti, a (nemzeti) függetlenség vágya mindig bedarálta a polgári alkotóerőt, így a személyes szabadságok potenciális rendjét, a függetlenségvágy mellett az egoizmus gyökerezett meg, ami éppen a polgári fejlődés hiányával: a bizalomhiánnyal, az atomizációval és a biztonságérzet hiányával függ össze. A politikai hagyományunkat nézve -- és ezért olyan terméketlen az egész -- mi nem "szabadságszerető" nemzet vagyunk, hanem függetlenségi etnicista, amely személyes egoizmusokkal párosul.

A magyarok legfőbb problémája, hogy alig létezünk reális pozitív hagyományban. Ezért beszélünk annyit ködös rébuszokban, mítoszokban, frusztrációkban, hazugságokban, sértettségben és általában a múltról, holott a hősi múltnak -- pontosabban múltunk töredéknyi büszke időszakának -- sincs már semmiféle megtermékenyítő ereje. Hagyománynak halott, csak politikai manipulációra jó. Nem az lenne ilyenkor egy felelős politikai osztály feladata, hogy reális alapokon létrehozza a nemzetet?

Hazaárulóznak azok, akik a hazát maguk fosztják ki, és ha megkérdezném őket, "mire legyünk büszkék, amire építve teremtő nemzetet kovácsolhatnók ebből a széteső népből", leginkább csak hallgatnának, mint az állott víz. Mert ócskaságuk van csak. A nyakló nélküli, szüntelen propaganda farvizén. A magyar nem törik. Nem is hajlik. A magyar mások életét éli, mindig az aktuális urai által neki szánt életet, mert nem képes a szabad, termékeny cselekvések összhangjára (akár a saját uralkodó rétegéből érkező nyomással szemben), ezért simul és egyénenként változó stratégiával ellenáll, de ezzel folyamatosan kényszerpályán mozog: mások életét éli, önmaga árnyaként él a saját országában. Ma éppen Orbán és a gengje kezéből veszi az életét. És semmit nem ismer el a maga kárából, amíg a soron következő válság fel nem ébreszti. De akkor a káráért mást tesz felelőssé, hiszen árnyként élt és él.

Ui.: Nem, nem egyszerű megtalálni, kiemelni és termékenyen használni a nemzetet egyedivé tévő hagyományt, tulajdonságokat, identitást, ismereteket. Ha egyszerű lenne, talán már rájuk akadtunk volna valamelyik bokorban. De ehhez komoly, felelős munkának kellene folynia a társadalomtudományokban és a politikában. Amitől egy világ választ el. Olyanok is vagyunk. Árnyak a saját országunkban.

Minden történeti tanulság dacára tartja magát a sajátos pozitív előítélet önmagunkkal szemben, miszerint képesek vagyunk többre, mint amit egy Horthy-, egy Kádár- vagy egy Orbán-rendszer (nem nagyon különböző) egyensúlyi pontjai jelentenek. A progresszívok és a nacionalisták között csak a rezsimek megítélésében és "az igazi énünk" természetében van különbség, nem a közösségi illúzióinkban, miközben ezek a rezsimek és az egyensúlyi pontjaik sem különböznek annyira egymástól, mint hiszik. Mindegyik egyensúlyi pontja a piacellenes, antiliberális és antidemokratikus, alacsony hatékonyságú, ideológiai és álvitákkal, hazugságokkal és visszaélésekkel terhelt autokrácia.

És nem, nem vagyunk jobbak ennél. A szóban forgó egyensúlyi pontból mindig egy aktuális világpolitikai válság és az aktuális válságot követő világpolitikai húzóerő billent ki átmenetileg, de hamar visszaesünk a képességeinknek arra a szintjére, amelyeken az említett rezsimek felépülnek és stabilizálódnak. Ahol most vagyunk, és ahova még tartunk, az az autonóm közösségi képességünk történetileg igazolt egyensúlyi pontja. Ahonnan megint csak egy világpolitikai válság fog csak kibillenteni.

Illúzióim nincsenek, az viszont újra és újra meglep, hogy a történelmünknek milyen erős a szorítása. Képességeink genetikus (fejlődési) meghatározottságából nem mutatkozik semmilyen kiút, és az esetleges következő felíveléssel kapcsolatosan is elsőként az jut már eszembe: öt vagy tizenöt évig fog-e tartani és milyen lesz annak az autokráciának az arcéle, amely majd utána következik.

A mai parlamenti ellenzék tagjainak növekvő részéről sejtjük, hogy közvetve vagy közvetlenül a Fidesz érdekei szerint politizál, ami lehetetlenné teszi akár a parlamenti pártokon belüli hatékony politikai egyeztetést (eleve nincs hozzá bizalom), akár az egymással összehangolt hatékony ellenzéki fellépést. Ezért ha az ellenzékiség benne ragad ebben a logikában, semmi esélye nincs a jövőben. A mai felállás alternatívája egy "ellenzéki NER" lehet, amelyet a posztkommunista balos pártok kivételével a parlamenti ellenzéknek először a parlamenten kívül kisebb és mikropártokkal, blogokkal, érdekképviseletekkel, a nyilvánosság egyéb tényezőivel és finanszírozókkal kell kialakítani, világos céllal és működési renddel. Kevesen is elkezdhetik és fokozatosan többen fognak csatlakozni, mert a magyar ellenzéki nyilvánosságot ismerve rövid időn belül ez válhat a legautentikusabb ellenzéki intézményrendszerré, ahonnan előbb-utóbb hiba lesz kimaradnia valamirevaló ellenzéki erőnek.

Ez egy olyan blueprint, ami elkerüli az eddigiek buktatóit, mert sokkal alacsonyabb bizalmi küszöböt feltételez, mint akár Bokros 500 napos javaslata, fideszes ügynökök kis eséllyel fognak helyet találni benne, mert hamar kiderül, ha az alapküldetése ellen fordulnak, ill. mivel a nyilvánosság és a választók megszervezéséről szól, nem is nagyon tudnának részt venni benne. Nem mellesleg nem kényszerít senkit a fizetett (parlamenti) helye feladására, ellenben igen produktív "játéknak" bizonyulhat, amit -- ismétlem -- kevesek is el tudnak kezdeni, ha szisztematikusan tudják csinálni.

Ez a NER2 létrehozza és szoros egyeztetésben üzemelteti a saját intézményhálózatát. A mai helyzetben első lépésben létre kell hozni egy árnyékparlamentet (nemzetgyűlést), össze kell hangolni az ellenzéki blogok munkáját, aztán szemléletet és narratívát kell definiálni, ezt eljuttatandó az ország minden szegletébe ki kell alakítani a hálózatosodás és a "körösödés" bázisait, amelyek helyismeret birtokában tovább terjeszkedve értelmet tudnak adni neki és integrálni tudják a vidéki ellenzékiséget.

Az árnyékparlament nyilvánosan üzemelne, a napirendje részben követné a hivatalos parlamentét, így ezek között témákban és résztvevőkben is átfedés volna, de nyilván nem alkotmányos, hanem politikai alternatíva volna. Az új nyilvánosság egyik fontos intézménye, ellenzéki kerekasztal egy tágabb ellenzéki intézményrendszeren belül.

Az árnyékparlament pártjai (LMP, Momentum, a még kisebb, de politikailag értékelhető pártok) természetesen egymás ellenfelei volnának az új intézményrendszerben, hiszen épp elég különbség van köztük. A NER2-nek nem célja a pártok és egyéb szervezetek egységes politikai álláspontjának kialakítása. Ennek hiábavalóságáról már meggyőződhettünk a múltban és szükség sincs rá. Egy célja van: a NER2 ismertségének és támogatásának -- nem a pártok, hanem kvázi a liberális demokrácia iránti kedv -- növelése, amelyhez a jelzett és nem jelzett résztvevők közötti szakmai, politikai és szellemi viták is hozzájárulnának, amelyek tematizálhatnák -- a Fidesz ellenében -- az országos nyilvánosságot. Nem pártfókuszú, hanem demokráciafókuszú eljárásról beszélek. Az a cél, hogy az alternatív politikai intézményrendszer más kulturális és politikai élményben részesítse a választókat, mint amihez az utóbbi 8-16 évben szoktak, bizalmat ébresszen bennük a politika iránt, integrálja az ellenzékiséget egy más kultúra alapján, versenyképessé tegyen Magyarországon olyan politikai eszméket és gyakorlatokat, amelyek a NER előtt sem voltak vagy amelyeket ez kipusztított -- és mindezeken keresztül alapja legyen az orbánizmus utáni parlamentáris rendszer legitimációjának. 

Egyetlen párt sem fogja tudni leváltani a Fideszt a belátható időben, ehhez egy alternatív "parlamentáris rendszert" kell tudni szembe helyezni vele. Ha nem rendszerek csapnak össze, hanem pártok és konfúz pártszövetségek, akkor a NER-rel szemben még akár egy-másfél évtizedig is reménytelen lehet a küzdelem. Nem vagyok biztos benne, hogy a kialakítandó -- tegyük fel, akár kiváló és hiteles -- ellenzéki pozíció kezdetben automatikusan többségre talál az országban, mert a honfitársaink elég nagy részének jól fekszik Orbán politikája. De el fog jönni az az idő, amikor a Fidesz-kormányzás kiváltotta politikai válság hiteles és ismert szereplőkért kiált, és erre az időpontra fel kell készülni egy kormányzóképes alternatívának.

Akkor én olyan lennék, hogy ilyen. Ha én Orbán lennék, már régen csak a hátországomnak tekinteném  Magyarországot, ahol rendnek kell lenni, hogy zavartalanul világpolitizálhassak. Ebben a hátországban jobbára éhenkórász "politikusok" ülnek, akik kb. Fodor Gáborhoz hasonlóan rettegnek attól, hogy kieshetnek a politikából, mert semmilyen más egzisztenciájuk nincsen. Ha én Orbán lennék, nagyon kevés pénzzel -- a politikám összköltségének körömpiszoknyi részével -- meg tudnám győzni ezeket, hogy tekintsék a politikát valóban kenyérkeresetnek. Mivel semmilyen önálló világképük nincs, amivel esélyük lenne hatékony ellenzéki cselekvésre, az arcuk és a pártjuk brandje már régóta reménytelenül negatív képzettársításokra alkalmas csak, és mindent összevetve halálosan nem értenek semmihez, a legkevésbé pedig a politikához, és általában pedig igazi rongy emberek (akiktől egyformán távol áll a gonoszság és a jóság, egyszerűen gyengék), tulajdonképpen teljesen racionális, hogy kis rábeszéléssel -- ha eddig nem gondolták volna így -- a politikában csak a kenyérkeresetet lássák. Kenyeret keresni (az ilyen "politikusok" helyére) azonban pont hétszázharminckétszeres túljelentkezés van, tehát ha én Orbán Viktor volnék, nem adnék túl sok időt az ilyen "politikusnak", hogy döntsön: adnék, mondjuk, két percet. És ha egy percnél tovább ágál benne a kis angyal (mert hiába adtam két percet neki, elég lesz, ha végül egyet kap, lássa, ki az úr a háznál), hát azt mondom, ágáljon otthon, de ha netán autonóm akaratot is mutat a kis angyal, hát annál inkább otthon a helye -- szóval ha ágál, az ilyen politikusok ejtve lesz, mint Botka vagy Hadházy. Persze ha Orbán Viktor lennék és ekként a demokrácia híve, akkor ezek az emberek azt sem tudnák, hogy én ejtettem őket, legfeljebb sejtenék, de hát a sejtés a lúzerek tudása... (Vagy ha teszem azt, tudnák is, hát igazán nehéz lenne bizonyítaniuk, szóval így vagy úgy, a legjobb esetben is szánalmas lúzernek hatnának, a rossz esetet meg nem akarják látni.)

Ha én Orbán Viktor lennék, feltétlenül szükségem volna a házi kereszténydemokráciámban egy megbízható szélsőjobbos pártra -- tele olyan hülyékkel, akik valóban a szélsőjobboldal nyelvén, szellemében és tradíciójában gondolkodnak, miközben engem persze nagyon nem érdekel a szélsőjobb (ahogy a liberalizmus és a kommunizmus sem, és -- az igazat megvallva -- mind közül a legkevésbé a kereszténydemokrácia, a tömjénfüst meg a hiszekegy), engem, olvasó, a hatalom érdekel, a többi a gyávák és a hülyék asztala, de hát jók az ilyen hasznos hülyék, hogy a leghasznosabb hülyék -- a választók -- beszívják a port. Szóval, ha én Orbán Viktor lennék, kellene nekem a Toroczkai meg a Dúró meg a seregeik, hogy majd könnyebben ki tudjam nyírni a centrista Jobbikot, és nem sajnálnék erre némi baksist és ráhatást. Kell ugyanis a médiának az ellenzék, a happening, a hype, kell, aki kitölti a tért (amennyi maradt belőle), kell a hivatalos ellenzék, amelynek éppen olyan érdeke ütni a nem hivatalosat (tegyük fel, valaha kedve lenne egy ilyennek feltámadni), mint nekem. A Parlament (is) én vagyok.

De ez az egész olyan unalmas (ásítanék), annyira unom már Augiász istállójának folyamatos összeganézását, már legalább a kisgazdák kinyírása óta csinálom, unom, de ez van. Rendnek kell lennie in my style, az átkozott demokrácia még mindig a szavazattöbbségen múlik. Mert ha nem lesz többségem, hát demokrácia sem lesz, és ezt nem akarhatom.

Üzleti tanácsadói minőségemben dolgozom egy új digitalizációs platformon. Az enyém mellett folyik kb. 47 983 hasonló munka a világban új termékeket és eljárásokat létrehozva minden egyes órában. A közös ezekben, hogy mindnek -- az arra érdemeseknek biztosan -- egyből globális hatása van. A coding -- programozás -- húsz éven belül mindenki univerzális anyanyelvévé válik. A gazdasági ökoszisztémában a nemzet már nem tényező. Szükségszerű -- bár nem vagyok marxista -- hogy a politikai világban is így lesz. A megtartható nemzeti és lokális értékek elsősorban szellemiek maradnak, de ezek is Bartók, nem a népies műdal (a NER) útján. Bízzon benne mindenki, Orbán tökéletesen eltévedt -- az a baj, hogy populista révén a hívei nincsenek egyelőre abban a pozícióban, hogy maguk is belássák ezt. Amikor lesznek, akkor megint csak felhasználóként és követőként fognak felébredni, és okuk lesz új frusztrációkra. De ez mit sem változtat a világ folyásán.

Aki egy cseppet is járatos az üzleti életben, az tudja, hogy a magyar minta, amelynek eredményeként egy Mészáros vagy egy Tiborcz sokmilliárdos lehet a legfőbb politikai vezetőhöz való személyes kapcsolatai miatt -- és aztán ezt G. Fodor Gábor a nemzeti érdek politikai aládúcolásaként adja el az önmagát lelkesen kibelező választónak (kérdem, miért nem inkább az a nemzeti érdek, hogy szépen elterítsük a "nemzeti kormányzás" jótékony hatását az egész nemzetgazdaságban) -- nem üzleti racionalitásra, hanem politikai vállalkozásra vall. Az algoritmusa nem az, hogy mindkét (és minél több résztvevő) fél jól járjon, hanem a legfeljebb zérus összegű játszma.

Ha megfigyeli a nagyérdemű, még az Orbánnal "szövetséges" nacionalista kormányzatok sem alakítják ki az oligarchikus kormányzásnak azt a rendszerét, tehát nem nyúlnak bele a gazdaságba és a piacba, ami Orbán politikájának a veleje. Miért nem? Mert pontosan tudják, hogy ez és az erőforrásaik fejlesztése jelenti a nemzeti fejlődés zálogát, illetve minden ezzel ellentétes hazudozás valójában nemzetellenes. Ezek az országok tovább modernizálnak rendületlenül, miközben keresik a kulturális önazonosságuk nekik tetsző egyensúlyi pontját. Mi bezzeg nemzetileg felpántlikázva kibelezzük az oktatástól kezdve működő tőkéig a "nemzeti erőforrások" védelmének minden lehetőségét, amihez szorosan hozzátartozik, hogy elmebetegek Trianon revíziójáról vagy épp a haditengerészeti hagyományainkon megerősödő honvédségről szövegelnek. Metaforikusan: a székely rovásírást politikává avatjuk, miközben legföljebb a kultúrában, ott is az emlékek között volna helye -- mivel nincs semennyi relevanciája a jelenhez, hát még a jövőhöz. Ám aki ilyesmit, vagy ezzel analóg dolgokat állít, az (implicite biztosan) hazaáruló. Az árulózókat ellenben semennyire nem izgatja, hogy elszámoljanak azzal, hogy mi ennek a világnak (metafora!) a köze a mához. Mit mond (metafora!) a rovásírás a jelennek? Mi a jelentése a produktív szellem számára? Hogyan fordítsuk le (metafora!) C++-ba, esetleg még specifikusabb nyelvekre? Vagy (metafora!) ne fordítsunk egyáltalán?

Mennyire csodálatosan ostobán állnak a dolgok körülöttünk!

Egy általam nagyra becsült liberális politológus írja nekem a Heti Válasz print kiadásának bezárása nyomán: "Orbán adta, Orbán elvette. A köztes időben volt szóvivője szerkesztette. Politikai funkciója az volt, hogy Orbán táborában tartsa a szegény, naiv konzervatív értelmiséget, akiknek a rezsim az utolsó pillanatig el tudta adni a 'polgári Magyarország' nevű politikai terméket. A Heti Válasz által 'Európa erős embereként' aposztrofált vezér most kirúgta alóluk a sámlit. A rezsimnek nincs már szüksége társutas értelmiségre. Kiadványaikat már az állampárt agitprop osztálya szerkeszti."

A szikár politológiai olvasatot kiegészítve: kétségtelenül volt a HV-nak egy viszonylag jó, "polgári" ízlésű dizájnja, sőt aurája, amely identitást is adott-vett az olvasótáborának, hétvégi öntudatboost volt a kerti nyugszékben ("jól mennek a dolgok, jó helyen vagyok"), de ha az ember kicsit tüzetesebben megnézi a hozzájárulását a magyar polgári-konzervatív "gondolkodáshoz", az kb. ebben összegezhető: közpénzen vett kiváltságok eszmei aládúcolása és a rezsim eladása.

A HV követő lap volt, amilyen Borókai: szellemileg, gerincileg, és éppen olyan terméketlen utánérzés a népies-budai spektrumban, mint a magyar államias jobboldaliság történetileg. A HV semmiben nem járult hozzá a magyar jobboldali hagyomány termékeny újraformálásához, az interjúi és a publicisztikái túlnyomórészt avíttak, szellemtelenek és lojálisak voltak, gyakran az unalmasság határát súrolták. A nagy nevek és életművek, amelyek megszólaltak benne, rendre kiábrándítóan sekélyesnek bizonyultak, a szavak allűrökké, az értékek klisékké, az eredmények a provincializmus mércéivé formálódtak benne. Ami a magyar jobboldaliságból -- paradox módon két-három évvel ezelőttig -- hiányzott: a kreativitás és a magyar szellemvilág jobboldali megújulása, az hétről-hétre igazolást nyert a Heti Válaszban. Ma a 888.hu protonácizmusa jelenti a magyar avantgarde-ot, amely "mer" leszámolni egyebek mellett a Heti Válasz által homályban és kifejtetlenül hagyott "horthysta"-tradicionalista jobboldali kánonnal -- de hogy ez ne következhessen be, hanem mindkettőnél legyen jobb, azért Borókai és kollégái semmit nem tettek, semmit nem tudtak tenni. Magát a feladatot sem értették. A lap után meg marad, ami a lap volt: a terméketlen jobboldali utánagondolás, utánérzés.

Csak a vak nem látja a negyvenes évek elejével (és a végével) való erős analógiát.

A szabadság története kétezer-ötszáz éve tart és semmi okunk azt hinni, hogy hagyja magát visszaszorítani látható hatalmak által. Bármi, ami átláthatóan és racionalizálhatóan tör a szabadságra, mint pl. a nacionalizmus, annak semmi esélye. A kapitalizmus és a globalizmus szellemét a szabadság táplálja, és minden, ami ennek visszaszorításával fenyeget, elbukik a strukturális ellenállásban. A szabadság a globalizáció oldalán van (némi megszorítással, lásd alább), ezért nem olyasmi, amely (aktuálisan) etnicista pedellusok és tolvaj kasztvezérek felszólítására vissza fog vonulni, vagy nem létező keresztény alapokon, kiforgatott nemzeti érdekből elszégyelli magát.

De a helyzet ennél bonyolultabb. Két stratégiai tévedés harcol egymással. Az etnicizmusban utazó tolvajok -- ez most a legalkalmasabb menlevél a nagybani korrupcióra és üzleti csalásra -- azt hiszik, hogy a szabadság és az individualizmus belekényszeríthetők az általuk elképzelt kollektivista keretek közé és az emberek -- ideértve a nacionalista politika támogatóit is -- hajlandók feladni a jó életről kialakított menthetetlenül modernista nézőpontjukat, miszerint ők akarnak dönteni az életükről. Az etnicizmus jelentős tévedésben van. Lehet, hogy az életüket most sokan ebben a mederben képzelik el, de ezt a saját döntésüknek tartják és nem addig lesznek nacionalisták, amíg az etnicizmusban utazó bűnözői kaszt ezt akarja, hanem ameddig nekik tetszik. Ezt persze a kaszt is pontosan tudja, ezért bizonytalan és agresszív. A nacionalista kollektivizmus nem egyensúlyi vagy nyugvópontja a modern politikai társadalmaknak.

A nacionalizmus tehát (amit itt szinonimaként használok az etnicizmussal) reménytelen tradicionalista (kb. hagyományszervező, hagyományelvű) doktrínaként: nem fonhat körénk reflektálatlan, automatikusan elfogadott értékrendet. A nacionalizmus a szabadságnak van és marad alárendelve, és a szabadság momentán azért tűnik visszavonulni vele szemben, mert nincsen vonzó ideológiája, narratívája. De még ebben a roncsolt, nem-törődöm állapotában is uralkodik, mert strukturális (életszervezési) fölényben van, valójában az ő igényei irányítják az életünket. A szabadság természetes, ösztönös, az önfenntartás drive-jának kiirthatatlanságából fakad, a nacionalizmus azonban -- ami nem tévesztendő össze a közösség igényével -- csak szoktatás eredménye. Ezért az utóbbi társadalomszervező erőként mindig sokkal gyengébb marad -- ameddig egyáltalán velünk marad.

A kaszt stratégiai hibája, hogy a szabadság strukturális-életszervezési fölényével nem tud mit kezdeni, taktikai hibája, hogy nem a szabadság kufáraként adja el magát, hanem a szabadság ellenségeként. Ha a szabadságot tűzné a zászlajára és ennek nevében végezné az ocsmányságait, akkor se jutna sokkal messzebb, de legalább pontosan érteni tűnne, ki és mi a  a fő ellensége, és megpróbálhatná felhasználni azt önnön eredeti értelme ellen.

Ám ez a stratégiai tévedés éppenséggel egy másikkal harcol. Míg a politikai bűnözők lokális kasztjának fő problémája, hogy látható, érezhető ellenségévé vált a szabadságnak, a nacionalizmusát szembehelyezte vele (noha a kettő a kezdet kezdetén együtt támadt fel, vö. reformkor), és ezzel bekorlátozta a saját jövőjét, addig a globalizáció előnye, hogy a szabadságot személytelen és láthatatlan eszközökkel korlátozza, ami lehetővé teszi, hogy közben mégis ennek a nevében lépjen fel. A globalizáció vezényszavai a szabadság, a pluralizmus, az értékek békés egymás mellett élése, a tolerancia -- miközben kézzelfoghatóan homogenizál, irtja ki vagy veti alá a lokális, reflektálatlan, irracionális zárványokat a Föld minden pontján és minden kulturális gyakorlatában.

A globalizáció tehát sokkal kevésbé kézzelfoghatóan, de sokkal alaposabban tör a szabadságra, mint a primitív nacionalizmusok. Az előbbi látszólag felkarolja a szabadságot, az utóbbi ostobán nekiront. Az előbbi érti és táplálja az emberek szabadságigényét, az utóbbi eltagadja és teljesen illuzórikusan le akarja cserélni. Az előbbi -- és talán ez a lényeg -- a szabadság felhasználásával és materialista vágyakban kulmináló terelésével hoz létre új struktúrát, amellyel irányítja és definiálja a szabadságot, az utóbbi -- nem értve, hogy nem lehet visszazárni a szellemet a palackba és nyíltan a szabadság ellenében újratradicionalizálni az életet -- csak erőszakkal tudja a szabadságot korlátozni. Ameddig tudja, mert ez a stratégia fenntarthatatlan. Csak arra elég, hogy néhányan meggazdagodjanak belőle.

Ezért az etnicizmusra és a neki alávetett kereszténység, a purizmus, a biologizmus összefüggő koncepciójára helyesen mondja a józanabb híveinek egy része, hogy lázadás, ellenforradalom. Nem ér annál többet, minthogy becsapja a híveit és a szabadság újragondolására kényszeríti az ellenfeleit. Kár, hogy a szabadságnak -- e két csaló stratégia fogságában -- az újragondolás után sincs semmi esélye. Nem lehet a szabadság ellen fordulni stratégiai sikerrel, de meghekkelhető, ahogy a globalizáció teszi, és attól kezdve láthatatlan struktúrákba zárva -- technológia, piac, átalakuló értékrendek -- kornyadozik.