A miniszterelnökünk sosem csinált titkot abból, hogy a nemzetállamok EU-ját akarja, amely mindazonáltal finanszírozza az uralmát ("visszaadja a magyaroknak, ami jár nekik"), és az ellenzék sosem csinált titkot abból, hogy kullog az események után (már amelyik darabja egyáltalán veszi a fáradságot).
Orbán számára a brüsszeli egyezség győzelem, amit egyre többen látnak be a gondosabb nyugati (szak)sajtóban is (speciel nem a FAZ-ra gondolok, ami a közös német-magyar gazdasági érdekek hagyományos propagátoraként kiterítve láttatja a magyar oroszlánt csak hogy ne zavarja a képet az a tény, hogy az elégedetten nyaldossa a szája szélét és már újabb prédára les az épp aláírt megállapodás "személyében").
Orbán forgatókönyvei a maximális programjától a minimálisig elég jól láthatók. Sorrendbe szedem itt őket a maximálistól elindulva:
(0. Populista-nacionalista-szélsőjobbos kormányok szerte a kontinensen, az EU az 1957-es Európai Gazdasági Közösség modernebb kiadásaként gazdasági keresztfinanszírozásra redukálva működik a tőke szabad, a munkaerő és az áruk részlegesen szabad áramlása mellett. Ezt azért "nullázom le", mert Orbán feltehetően tudja, hogy ez egy nagyon kockázatos biztonságpolitikai szcenárió, a szélsőjobbos internacionálé működőképessége értelemszerűen nem okvetlenül tisztelné az ő gazdasági igényeit és borítékolható vele Európa még gyorsabb gazdasági és technológiai hanyatlása, vele a gyorsuló alárendelődése Kínának. Ennek ellenére a Néppártból távozva a szövetségeseit mindenképp itt, a szélsőjobbon keresi majd.)
1. Laza nemzetállami unió, 1957-es alapokon, balkáni bővítéssel és keleti társult tagokkal, mint Oroszország, Belarusz, sőt a közép-ázsiai térség egyes államai is (kvázi az eurázsiai unió). Nyugat-kelet irányú állami finanszírozás, "cserébe" a nyugati tőke hazai/keleti kiszolgálása, egyébként csaknem teljes nemzetállami szuverenitás mellett. Ez Orbán legjobb elérhető opciója és minden bizonnyal a hosszú távú maximális programja, aminek teljesülését egyelőre sok minden gátolja, hogy ne mondjam mindjárt, az új amerikai kormányzat várhatóan erősödő észak-atlanti elkötelezettsége. Hátránya még, hogy az életbe léptetett jogállami mechanizmus éppen a gazdasági "együttműködést" nehezíti, ezért a magyar kormány várhatóan meg fogja támadni ezt, és ezt viszonylag gyorsan meg kell tennie (és lőn, Varga Judit már meg is szólalt hasonló szellemben). Az út ide az unió folyamatos bomlasztásán át vezet, ami minden bizonnyal fel fog erősödni az előttünk álló két-három évben a pénteki megállapodás -- főleg taktikailag értékes -- védernyője alatt.
2. Eggyel kevésbé kedvezőbb végkifejlet lenne Orbánnak a kétsebességes Európa. A "jogállami" rendelkezések folyamatos támadását és a bomlasztást megelégelve a magországok elfogadják -- a németek kifejezetten segítik, a Demokraták vezette amerikai kormányzat pedig a biztonságpolitikai status quo megőrzése mellett nem ellenzi -- a keleti (és a déli) végek leválását a föderalizációs mechanizmusról, a Nyugat a további felzárkóztatási pénzek és a maival azonos értékű gazdasági unió mellett (a magyarok és a lengyelek esetében az euró kivételével) továbbra is finanszírozza a félperifériákat. Cserében a keleti végek szubvenciót, rendet és alacsony béreket garantálnak a nyugati (német) tőkének, így visszacsorgatják a közösségi támogatás egy részét, egy másik részét (illetve ennek nem értékteremtő részét) szabadon ellophatják, egy harmadik része pedig valóban gazdasági élénkítő szerepet tölhet be. Magyarország vámunióban, gyártó félperifériaként működik tovább bilaterális megállapodások alapján, mert egységes huxit megállapodást az északi tagállamok és Hollandia nem írnának alá, az előzőhöz képest bizonytalanabbá és ezzel hátrányosabbá téve ezt a forgatókönyvet. A megoldás előnye mindazonáltal Orbán számára, hogy nem táplál az előzőhez mérhető ambíciót az EU föderalizációjának jóval alacsonyabb szintre való visszafordításában. Előnye még az egyaránt 70-80%-os (egyébként önmagában politikai kulturális feladványt jelentő) nemzeti és EU-párti közvélemény szintetizálása egy megoldásban, ami miatt nem kell számolnia túl erős EU-párti tömegellenállással.
3. Az elfogadott jogállami mechanizmus érvényesítését folyamatosan támadja az Orbán-rezsim a közvéleményben és a bíróságon is, erősödő zavart okozva az EU legitimációjában, és ha végül a szabályozás tovább keményedik az évtized közepén, akkor -- Orbán pszichéjéből kiindulva -- megkezdődhet az ország kiléptetése az EU-ból egyfajta társult tagságot eredményezve, a reálpolitikai feltételekre tekintettel (miszerint az ország nem tud teljesen kiszakadni az európai gazdasági, kulturális, védelmi és politikai vérkeringésből). A társult tagság mindazonáltal erősödő kínai és orosz jelenlétet is lehetővé tesz (illetve vált ki). Ez a forgatókönyv lenne Orbán számára a legkedvezőtlenebb (mármint azok közül, amelyeket ő ír), mert folyamatos instabilitással, kiszámíthatatlan hazai tömegmozgalmakkal és keleties külpolitikai alárendeltséggel járna, aligha elkerülhető erőszakba torkollva.
Értelemszerűen egyik forgatókönyv sem hoz liberalizációt és a jogállami mechanizmusból bármi kézzelfoghatót az országnak. Ha az ellenzék nyer 2022-ben vagy 2026-ban, amit a gondolat kedvéért ne zárjunk ki, akkor fennáll a kettős kormányzás veszélye: a hivatalos, alkotmányos kormányzattal szemben ott fog állni egy Orbán gazdasági és tömegmanipulációs hatalmán alapuló párhuzamos rezsim, amelynek a harciasságát csak megjósolni lehet.
Magyarország kormányzása a következő évtizedben vagy így, vagy úgy, válságkormányzás lesz. Stabil nyugatias fordulatra reálisan nézve nehezen lehet számítani és ha lesz is, az annak lesz köszönhető, hogy Orbánt nagyon megelégeli a választók kritikus tömege és a másik irányba kezd kilengeni az inga; a hivatalos ellenzéknek azonban semmi alkotó köze nem lesz ehhez. (Ehhez hozzá kell érteni, hogy de, Orbán különösebb földindulás nélkül is legyőzhető lenne, ha gyökeresen más minőségű ellenzéke volna. Ehhez meg, mutatis mutandis, az kellene, hogy sokkal többen merjenek politizálni aktívan, mert ezzel nagyobb tér nyílna a tehetséges -- de ebben a pillanatban nem elég motivált, inkább elrettentett, a tehetségét máshol érvényesítő -- emberek politikai kiválasztódása előtt; az viszont, hogy nincs így, visszavezet a nép egészének politikai kultúrájához. Szóval nem egyszerű.)