Szokásomtól eltérően nem az ellenzéki pártok iránti szkepszisemnek akarok hangot adni. Ezt a kérdést már többször körbejártam kezdve az objektív tényezőktől (a magyar nép történelmi múltból örökölt közösségi inkompetenciáitól -- nem elválaszthatóan a függetlenségi etnicizmus nemzetromboló politikai hagyományától) egészen az ellenzéki vezetők vegyesen korrupt, gyenge erkölcsű és hiányos tudású, hazafiatlan egoizmusáig. Ahogy azonban a miniszterelnök legutóbbi megnyilvánulásait hallgatom (leginkább az utóbbi két hónapból, amikor érezhetően megijedt a vírus politikai következményeinek lehetőségeitől), amelyekben gyakorlatilag folyamatosan hazudik és nyilvánalóan eldöntötte -- ha eddig még nem, akkor mostanra, hogy -- bármilyen adminisztratív intézkedésekre hajlandó, ami legalább a parlamenti többségét, de inkább a kétharmadát szolgálhatja a 2022-es választások után, egyre inkább megerősödik bennem az az érzés, hogy a NER stratégiai tartalékai kimerültek, örvénybe került és magyar választók egyre nagyobb hányadának elege van a kurzusból.
Ez a blog mindig igyekszik a múlt és a jelen tényeire támaszkodni a közölt elemzésekben és kevéssé elrugaszkodni a jövő irányában. Úgy gondolom -- sok más elemezővel szemben --, hogy ez így mértéktartó és becsületes. A jövőt érintő szkepszisem mindig a múlt és a jelen rettenetéből és azonosítható viselkedési mintáiból indult ki, amelyek semlegesítése objektíve lehetetetlen a rendelkezésünkre álló közösségi tudással. A szkepszis ma is igazolt, kivéve, hogy végre okát látom annak, hogy a kb. egy éve, az önkormányzati választások után szárnyra kelt kifejezésnek, miszerint "megszületett az ellenzéki választó", én is egyre nagyobb hitelt adjak.
Ez a feltételezelés, aminek több forrásból -- egyrészt Orbán talajvesztéséből, másrészt a közvéleménykutatásokból, harmadrészt az ország erősödő romlásából következően a közhangulat prognosztizálható trendjéből -- látom az igazolását, arra kényszeríti az ellenzéki pártokat, hogy amelyik nem akar már nyilvánvalóan Orbán csicskásának feltűnni, az álljon be a közös ellenzéki listába és választókerületi jelölési rendszerbe, aminek a végén egy potens ellenzéki jelölt állhat elő. Már látom az esélyét annak -- ismétlem: Orbán rossz kormányzásának és politikai taktikázásának, nem az ellenzéki pártok látványos minőségjavulásának eredményeként --, hogy a választók ki fogják kényszeríteni a győztes ellenzéki stratégiát és ezzel visszamenőleg definiálják majd, hogy ki számít ellenzékinek és ki nem. Ha legalább a Momentum, a DK és a Jobbik össze tud állni, akkor -- hiába az "összegyurcsányozódás" és az ilyen-olyan hibák utána -- az ellenzéki szavazó tudni fogja, hova ikszeljen.
A rezsim mindent elkövet már, amiről egy hanyatló diktatúra felismerhető, semmi újdonság nincs benne. Kapkodás, kormányzati alulteljesítés, értelemszerűen a gátlástalan forráskivonás (tolvajlás) nem kis részben éppen a rezsim struktúrájának (a csak korrupcióval fenntartható lojalitásoknak) a támogatására, folyamatos hazudozás, erkölcsi züllés, (egyelőre csak) verbális erőszak. Ezek mind olyan jelek, amelyek a nyilvánosság további központosítására irányuló szánalmas kísérletek aligha fednek már el. Mivel a logikájából, az ethoszából és a tudásrendjéből fakadóan kizárt, hogy a rezsim képes legyen produktív fordulatra, a bukása -- a jelen tényeiből és trendjeiből nagy biztonsággal láthatóan -- viszonylag közelre került. Ez nem olyan fejlemény, ami -- noha Orbán kétségbeesetten igyekszik új forrásokat keresni -- további eurómilliárdokkal visszafordítható. A rezsim egyszerre ragadozó és élősködő természete semmilyen politikai berendezkedést nem tehet fenntarthatóvá -- ez nem wishful thinking, hanem az empíria mellett viszonylag logikus következtetés. A diktatúrák elsődleges problémája a nevükből következik: hogy ez a politikai uralom képtelen, sőt el akarja kerülni a társadalomban élő politikai vélemények, akaratok és életcélok becsatornázását a döntéshozatalba, vagyis hosszabb távon -- amikor a hazudozás ereje már nem fog a népen -- olyan hatékonyságvesztést mutat és olyan feszültségeket hoz létre a politikai osztály és a nép között, amely valamilyen formában a felszínre kerül.
Többé-kevésbé biztos vagyok abban (megint csak a falon megjelent írásból), hogy Orbán továbbszigorítja, ha szükséges, el akarja majd tolni, és adott esetben nagy arányú csalásokkal akarja befolyásolni a 2022-es választásokat. Az az év mindenképpen vízválasztó lesz -- ha "győz" Orbán, ha nem. A magyar nép kritikus tömegének türelme a végéhez közeledik és ez le fog csapódni abban az évben vagy szorosan azt követően. Az ellenzéki pártok egytől-egyig akkor teszik jól, ha képesek végre meghallani a mélyben morajló hangokat és elkezdenek jobban félni ezektől, mint Orbántól; de ami még fontosabb, elkezdenek többet remélni is a saját népüktől, mint a nép ellenségétől.
(Mindez semmit nem mond egy esetlegesen felálló többpárti kabinet várható eredményességéről. De a premisszám az, hogy mindent összevetve semmilyen összetételű kormány nem lehet rosszabb egy Fidesz-kormánynál.)
