(...) Egy példát hozok arra, amit ők stratégiai felismerésként aposztrofálnak (de valójában, ahogy látni fogjuk, a wishful thinking kategóriájába tartozik): “[az előválasztásokon biztosítani kell, hogy] az előválasztási rendszer nyílt jellege az ellenzéki politikai szereplőket a legesélyesebb jelöltek indítására ösztönözze, ami összességében természetesen felülírhatja a közvélemény-kutatási pártrangsorokat, és segíthet az ellenzéki pártok bezápult személyi viszonyainak megújításában”. Ez a javaslat tehát nem kevesebbet vár el a pártoktól, mint hogy olyan előválasztási versenybe szálljanak bele (előre örülve “bezápult személyi viszonyaik” felrobbantásának), amelyből lehet, hogy az egyik a ma mért népszerűségétől várható mandátumarányának a háromszorosát, a másik viszont – ellenkezőleg -- csak a harmadát fogja végül bekasszírozni. Lefordítva egy fiktív példán keresztül, a Párbeszédnek 24 képviselője lesz a 2022-es parlamentbe, ha sorra nyeri az előválasztásokat, a jelöltjei pedig végül győznek is a választókerületeikben, a DK-nak meg 3, mert ő meg rosszul szerepel az előválasztásokon. (...)
Egy szamárvezető nem tekinthető stratégiának, ha elméletileg pontatlan és gyakorlati realitása sincs, márpedig az előadott anyagnak nincsen, mert – ahogy egy kiragadott példán érzékeltettem – a cselekvők (és nem is okvetlenül csak a kollaboráns fajtájuk) érdekeivel ellentétes elvárásokat fogalmaz meg.(...)
(A cikk az ÉS holnapi számában olvasható print vagy online verzióban. A Kozák-Magyar cikk itt érhető el. Mindkettő egy rövid reklám megnézése után díjmentesen olvasható.)