Dühítő, amennyire az ellenzéki gondolkodás -- értve ezalatt a tényleges ellenzéki gondolkodást, nem a fizetett, álellenzéki úgytevést -- nem érti a rezsim fundamentumait. A lényeg: Orbán Viktorral az ország nyugalmi -- más idiómában: természetes -- állapota tért vissza a kádárizmus harminc éve (1958-1988) után. Ez felel meg a legjobban a kínálkozó elméleti alternatívák közül a történelmileg szerzett (1.) beidegződéseknek és (2.) kollektív inkompetenciánknak, amelyek hagyományosan az ország romlásának algoritmusát alkotják a XV. század vége óta. Az orbánizmus nem kisiklás, nem megtévesztés, nem orientációvesztés -- hanem ezeknek pont az ellenkezője. Orbán cinikus tehetsége nem kialakította a helyzetet, hanem (2002 után végre, addig maga is keresve a receptet) rátalált, beleült és a végletekig kihasználja azt. Ha kell, megismétlem világosabban is, hogy az egész, amiről szó van, nem a kádárizmus "öröksége", hanem ennél jóval problematikusabb: az orbánizmus és a kádárizmus (a horthyzmussal stb.) együtt fakad ugyanabból a talajból, azonos fajtaként, mindössze a viráguk más színű, és az orbánizmusé egy jóval fejlettebb mutáció.
A történeti szociológia pontosan mutatja, ahogy Magyarország legalább százötven éve tömegesen irtja a neki nem megfelelő (nyugatias, versengő, individualista, kritikus, nem-etnicista, nem államias) gondolkodást és képviselőit: ilyen vagy olyan ideológiai uralom alatt (itt mindegy). Ezeket az uralmi formákat rendszeresen a saját képére gyúrja (a kádárizmus is a bolsevizmus nemzetileg felpuhított konszenzusos útja volt, vö. gulyáskommunizmus) és kiválasztja az ezek fenntartására legalkalmasabb korrupt dzsentri-párttitkár osztályt, amely a nemzeti javak hűség- és inkompetencia-alapú újraosztásának járszíja az egymást követő rezsimekben. A rezsimdzsentri és a (csaknem) röghöz kötött jobbágyság alkotja a társadalom 80%-át, bármelyik korszakról és rendszerről legyen szó, mellettük alig változó, minimális létszámú polgársággal, szabad értelmiséggel és mobilisabb elemekkel, a csúcson pedig az egykor a születési arisztokráciát és a történeti elitet is magában foglaló, mára értelemszerűen kiveszett, az országot valójában irányító 3-5%-nyi politikai vállalkozóval.
Ez az ország akkor modernizálódott csak, amikor valamilyen külső hatalom rákényszerítette (ideértve sajnos a rettenetes '50-es éveket), egyébként a saját képességeiből nem futja erre, mert kritikus tömegében nem képes koordinált, racionális cselekvésre már középtávon sem. A szabadságharcos hagyományai valójában a korábban említett vézna progresszív, polgári-értelmiségi mentalitás (kevésbé a cselekvés) lázadási kísérletei voltak: szenvedélykitörések, amelyeket nem követhetett -- nem elsősorban a külső elnyomás, hanem a belső készséghiány miatt -- teljesítményelvű konszolidáció. (A mai esélyeinken tovább ront, hogy a tehetséges fiataljaink elvándorolnak, ami a rendszerrel szembeni elégedetlenségnek is fontos szelepe -- és nehezen tudnám indokolni, hogy miért ne tegyék.) Az uralkodó történelmi viselkedés nem szabadságszerető, hanem a szabadságtól rettegő, illetve a rettegését részint megvetésbe, részint védekezésbe konvertáló nagy többség irracionális valóságértelmezésének lenyomata.
Ha itt bármilyen ellenzéki gondolat hosszabb távon győzni akarna, ahhoz változtatnia kell ezen a mélyen ülő tragikus összképen -- ami az ellenzékiség mai színvonalán lehetetlen küldetés. Az Orbán-rezsim optimális esetben -- tehát tektonikus külpolitikai vagy gazdasági változásokat kivéve -- velünk lesz Orbán természetes haláláig. Ami pedig utána jön, az sem lesz fáklyásmenet.
.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}