Továbbra is várjuk (értsd: várjuk), hogy a haza és a haladás ügye összekapcsolódjék Magyarországon, de ritkán voltunk valaha is olyan rossz helyzetben ezen a téren, mint most. A haza ügye a nacionalista demagógiára szűkült, a (konzervatív fontolva) haladásra vonatkozóan pedig még csak demagógia sincs -- nyílt reakció, nyugatellenesség és kilátástalan forrásfelélés van. Mindkét fogalom hitelét vesztette a mai rezsim norma- és erkölcsrombolásának következtében.

Ilyen körülmények között Trianon félrevezető álkérdés, és habár megemlékezni kell róla, az a kormány, amelyik összekapcsolni akarná a haza és a haladás ügyét, a Magyar Királyság felbomlását az ügy kudarcának fényében értelmezné, amelynek legföljebb tanulságai vannak (értelemszerűen a kisebbségi magyarság mindenkori támogatásán túl). Trianon nem annyira a XX. századi problémáink okozója, mint az addig megoldatlan problémáink és az európai nemzetek (!) agresszív versengésének együttes következménye; a haza és a haladás összegyúrására képtelen modernizációellenes magyar etnicizmus, a nemzetiségeink elszakadási törekvései és a nyugati nemzetek érdekeinek a kikristályosodása.

A hiper irracionalizmusunk, hogy Orbán népe -- semmit se értve a tanulságaiból -- hasonlóan modernizációellenes, etnicista, nyugatellenes alapon igyekszik ébren tartani az emlékezetét annak, ami sose volt a mai közkeletű értelemben nemzeti.

Az etnicizmus és Trianon aztán további tragédiákhoz vezetett a XX. században és az árnyéka egészen máig nyúlik: nélkülözhetetlen eleme a mai népellenes, cinikus rezsim legitimálásának. A kormányok feladatai között a nemzetek jelenének közérdekű menedzselése és jövőjük értő biztosítása enyhén szólva előrébb áll, mint a múltbéli tragédiák (pláne manipulatív) reciklikálása. Az a kormány pedig, amelyik az utóbbit az előbbiben halmozott hiányosságainak eltakarására használja fel, nem érdemli meg a tiszteletünket még az évfordulón sem.