Van az a realista, ámde egyre népszerűbb nézet, miszerint minden nép megérdemli a kormányát (vegyük itt az "érdemnek" abszolút értékmentes felfogását, kb. mint a "képesség" következményét, ebben az esetben közösségi méretekben). Aztán van az a lelkesült, "nemzeti" álláspont, miszerint (esetünkben) a magyarok pontosan tudják, mire van szükségük és nem kell őket kioktatni a saját érdekükről, vagy arról, hogy mire legyen igényük meg mire nem.
Én nagyon hajlok arra, hogy mindkét nézetet elfogadjam.
Ugyanazt jelenti ugyanis mindkettő.
A "nekünk így is jó" újrafelfedezett korában, amikor csak növekszik egy kormánypárt népszerűsége azzal, hogy leveszi a szabadság és a jólét lehetőségének terheit a választók válláról (mára már alig maradt valami, ami nyomja ezeket a vállakat, minek is), mit sem látni pontosabban, minthogy a nép kritikus tömegében (=túlnyomó részében) harmóniára lelnek az érdemek az igényekkel, és együtt kitermelik a megfelelő kormányzó elitet (nem sorolom az ismert neveket), amelyben a nép önmagára talál, önmagát látja és amelyet a sajátjának ismer el (vö. identitás, identifikáció). Ki- és megérdemeljük, ami van, nemzeti jussunk itt minden, hogy így mondjam. Ezen kár lenne vitát nyitni.
Ahogy kár lenne a népet sajnálni (ergo, a megváltására törekedni) is, hiszen, QED, éppen azt akarja, amit kap, és éppen azt kapja, amit akar. (Hogy elég magas továbbra is az öngyilkossági ráta, a boldogtalanság, az alkoholizmus, az agresszió -- úgy is mint az egymillió főre jutó testi sértések száma --, a korai halálozás és a szegénység ezen a tájon, azt itt ne firtassuk, hiszen ezekre csak egy nagyon szűk körben történik reflexió, amely szűk kör egyébként is gyakran nemzetellenes. Minek aggályoskodni hát! A túlfeszült lényeglátás Bibó szerint is egyike a két gondolkodási hibánknak.) A nép maga (benne megfelelő arányban az ún. értelmiségével) igényei és képességei szerint él és hal, gondolkodik és cselekszik, érez és lélegez. És ebben éppen olyanok vagyunk, mint a németek és a hollandok, akik szintén a maguk igényei és képességei szerint élnek és halnak stb.
A címben feltett kérdés azt sejteti (hibás olvasat!), mintha a magyarok kommutatív értelmi képessége (azaz kb. a közösségi kompetenciája, ideértve az együttműködésre, az önreflexióra, az erkölcsre, az ízlésre és a jogra való képességét stb.) megrekedt volna egy bizonyos emberi életkorban, itt lenne -- valahol az óvodás kor szintjén -- a legnagyobb közös osztója. Ez az az életkor, amelyben a koordinált cselekvés, az egyén és a közösség érdekeinek összehangolása, a közös tanulás élménye és az előrejutás lehetőségének reális képe még nem fejlődött ki.
Ez lenne a cím olvasata, de a feltételezés rosszindulatú és természetesen mi sem áll távolabb a valóságtól. Ahogy jeleztem már, a magyarok értelmi képessége éppen úgy van jól, ahogy van. Ez így magyar, és semmi okunk a szégyenkezésre, hiszen éppen úgy (ha nem is pont azzal az eredménnyel) fejlődik, mint a tádzsikoké, a malájoké, a dogonoké, a szamburoké, a portugáloké, a dánoké -- sőt, ha belegondolok, hajszálra úgy, mint az új-zélandiaké! Mindegyikük értelme a lehető legmegfelelőbb az adott helyzetben neki (és nem másnak). Ez az értelem aztán szépen rávezeti a népeket a maguk szuverén útjára. Meg aztán jól is néznénk ki, ha minden nép útja ugyanarra vezetne és ugyanazt az életet tartogatná tagjainak! (Mellesleg ezt nevezzük bolseviki -- azaz liberális -- gondolkodásnak [- mém!].)
Magyarnak lenni ellenben büszke gyönyörűség.
Az utolsó 100 komment: