A kapitalizmus minden rendszerkritikája (tehát nem egyszerűen az elosztási viták, hanem maga a "kapitalista termelési mód" kritikája és behelyettesítési -- leváltási -- vágya valamilyen "jobb", "humánusabb" rendszerrel) még mindig Ricardo és az őt népszerűsítő Marx munkaértékelméletére vezethető vissza. Ez, emlékezetes módon, a gazdasági értékteremtés forrását a munkában látja, ezért az elmélet szerint úgy igazságos, hogy az előállított javak ára végső soron a beléjük fektetett munkát (munkaidőt) tükrözze. Ezzel szemben a piaci árnak csak egy töredéke a kifizetett munkabér, az ár nagyobb része az értéket előállító dolgozók kizsákmányolásából (munkájának nem kompenzált értékéből) áll elő. (Vagy megfordítva, a kizsákmányolás: a nyereség vissza nem térítése a dolgozóknak.)
A munkaértékelmélet már elméletként is a múlté, de kimondatlanul ott lappang a piaci árképzést már elfogadó -- és a piacot éppen ezért bíráló -- rendszerkritikákban. Tovább él ugyanis az a téves felfogás, hogy a munka értéke egyáltalán mérhető az előállított (és a piacon gazdát cserélt) javak árát megelőzően. Ezzel szemben az igazság az, hogy a munkának közgazdasági (tehát közösségi) értelemben marginális (a nullához konvergáló) értéke van önmagában.
Vegyünk egy elég primitív munkát, az ásást. Ez sem ér semmit, sőt nem is mutatható ki a gödör nélkül, ami akár kézzel, akár ásóval, akár markológéppel létrejön. (A munka hatékonysága pedig az eszközökkel -- itt a sorban előrehaladva -- egyre erősebben javítható.) Mármost az ennél több fokkal bonyolultabb és szervezettebb munkák értéke éppen a bonyolultság és szervezettség által lehetővé tett szellemi, fizikai és digitális termékekben érhető tetten, ezekben mutatható ki, ezek nélkül nincs; ráadásul -- a rendszerkritika bánatára -- nemcsak változó értékhozzáadással van (bizonyos munkák nagyságrendekkel nagyobb értékkel járulnak hozzá egy termék piaci árához), hanem -- nemcsak a rendszerkritika, hanem a fejletlenebb társadalmak bánatára -- a csereértéken (a piaci áron) belül a közvetlen munkának egyre kisebb a jelentősége is (egyre nagyobb a közvetett munkáé, ami a technológiát állította elő, magáé a technológiáé, a tőkéé, ami lehetővé teszi a termelést, és a szervezeté, amelyik bonyolult munkamegosztással elkészíti, majd eljuttatja a piacra az árut). Egy vállalat -- a munka koncentrált színtere -- nem azért jön létre, hogy ott emberek dolgozzanak. Azért jön létre, hogy a munkájuk valamilyen technológiával beépüljön abba a (fizikai, szellemi vagy digitális) anyagba -- és ezzel megmutatkozzék --, amely aztán adásvétel tárgya lehet. A munka a tárgyiasulása nélkül az égvilágon semmit nem ér, sőt maga a munka megjelenni sem tud a technológiai és anyagi környezete nélkül.
Ennek megfelelően bizonyos munkákért bizony keveset fizet a piac. (A piac döntése az árukkal és a munkával kapcsolatban pedig teljesen érthetően az aggregált keresleten -- magyarul az emberi szükségleteken -- alapul.) De még mindig többet fizet, mint olyan munkákért, amelyeknek nincsen tárgyiasult (szemrevételezhető, leírható, megfogható) formája: azaz nem lehet eladni.
(Ne feledjük, hogy az otthoni munka is költség: igaz, hogy megtakarítunk pénzt azzal, hogy nem mással festetjük ki a házunkat, de időt veszünk el más -- talán produktívabb -- tevékenységeinktől, tehát ezzel a döntéssel a saját munkánkkal kapcsolatban hallgatólagos piaci döntést hozunk: úgy döntünk, megéri befektetni a festésbe. A döntésünk alapja az időnknek tulajdonított érték. Akinek az ideje látványosan többet ér annál, hogy a festésre áldozza, az szakembert fogad -- feltéve, hogy nem rekreációs céllal fest, ami szintén előfordul.)
A munkaértékelmélet (és párja, az elidegenedés koncepciója) tehát ott lappang a rendszerkritika "humánus" felfogásában, miszerint a tárgyiasult, részben kisajátított munka elidegeníti az embert önmagától (önmaga tevékenységének eredményéért -- így a rendszerkritika -- az ember nemcsak a " megfelelő árat" nem kapja meg, de a munkája "rabjává" is válik, "kénytelen" a munkaidejét a piacra vinni, következésképp humánuma veszít az önmagára vonatkozásából). Az igazság ezzel szemben az, hogy ha az emberi munka (a legtágabban, de akként értve, amiért ellenszolgáltatást lehet venni) nem objektiválódik, nem ér semmit. A kapitalizmussal szembeni kritika ebből az irányból nemcsak teljesen terméketlen, de tökéletesen értelmetlen is. Lehetne egyszerűen humánus illúziónak nevezni, de mivel valójában az ősközösségnél egy fokkal komplexebb emberi társadalmak létezését tagadja (lásd Marxot, aki kizsákmányolásról beszélve nyolcezer év távlatában csak az elmélete abszurditását húzza alá), az ember rendszerkritikai felfogása inkább csak olyan őrültség, amelyben még rendszer sincs.
PS.: Mindez persze nem jelenti, hogy ne lennének kreatívabb és kevésbé kreatív (repetetív, lélekölő, kemény) munkák, ami viszont nem jelenti, hogy mindenki azonos szintű kreativitásra vágyik. És egyik sem jelenti, hogy mindenki a képességeinek vagy akár a képzettségének megfelelő munkát végezné. Ám mindennek semmi köze nincs a kapitalizmushoz mint gazdasági rendszerhez.