"Nemzeti" alatt értsük azt, amire ennek a nemzetnek a kritikus tömege képes, be tud fogadni, bánni és építkezni tud vele, ún. organikus, (majdnem) magából adódó módon. "Progresszió" alatt értsük azt a folyamatos társadalmi teljesítményt, ami kompatibilis a tágabb (nyugati) civilizációnkkal, versenyképes, de ugyanakkor fenntartható, legitim, inkluzív. A "nemzeti progresszióról" -- a múltjáról: legfőképp az elmulasztott lehetőségeiről, a korlátairól, a feltételeinek meg nem értéséről, az elit fel nem vállalt felelősségéről stb. -- sokat lehetne beszélni, de nem fogok. A jelen és a jövő érdekel. Amennyiben "1989 legfőbb törekvése az alkotmánypolitikai visszatérés volt a polgári forradalmak örökségéhez, társadalompolitikai szempontból pedig a fejlett kapitalizmus érintkezési viszonyainak és életformáinak eltanulása" a szovjet uralom alól felszabaduló Magyarországon is (Habermas), annyiban a rendszerváltásunk alapvetően sikertelennek mondható.
Jobban megérthetővé teszi ezt, hogy a magyar polgárosodásnak és polgárságnak 1989-ben nem volt hova visszatérnie: nem volt se hagyománya, se pártja, se programja, sőt -- ami a legfontosabb -- már a 24. óra végén járt a térségünk abban a kegyelmi közegben, amely még a polgári módszerek alapján képzelte el a modernizációt. Az ezredfordulón az ún. dotcom forradalom és a tágabban vett hagyományos nyugati ethosz kárára megváltozó gazdasági szemlélet (oligarchizálódás, state capture, liberalizált bankrendszer, súlyosan deficites költségvetések, jogállam leépülése, a demokrácia kapitalizálódása, mutikulturalizmus és értékrelativizmus) olyan kontextusból jelölte ki a félperifériák társadalmi fejlődését, amelyben a pénzpiacok, a működő tőke és a technológia értékteremtésben (pláne a nyereségképzésben) képviselt aránya már visszavonhatatlanul eltolódott a munkával szemben. Ebből következett, hogy a centrum alacsonyabb hozzáadott értékű gazdaságszerkezet kialakulását támogatta a félperiférián, ezzel eldöntve nemcsak az (autonómiát és a versenyképességet feltételező) polgári fejlődés, hanem tágabban a polgári kultúra visszagyökerezésének itteni korlátosságát. Magyarországon a kapitalizáció gyengesége a kapitalizáció szélsőséges egyenetlenségével is párosult (inkább, mint a tőlünk északabbra fekvő régiós államokban), életre híva a politikai vállalkozó réteget is, amely -- saját forrásai nem lévén -- a közpénzek eltérítéséből él, fokozottan szívja el a nemzeti erőforrásokat és ma már kifejezetten arra az egyensúlyra optimalizál, amely még elegendő lefölözni valót biztosít neki, de nem nyit utat az autonóm tulajdonosi réteg kialakulásának.
A magyar nemzet a jelenlegi formájában tehát több ok miatt nem alkalmas a "helyreállító polgárosodásra", ennek híján a modernizációból csak a fogyasztói technológiák révén részesül, megfelelő közösségi kompetenciái nincsenek arra, hogy versenyképes kooperációban felzárkózzon a kibocsátó (tőke- és technológiaexportőr) térségek egyre kevésbé "polgári", de egyre koncentráltabban tudásigényes gazdasági és társadalmi valóságához. A közhatalom ezt a reményt folyamatosan alá is ássa, ezt a közhatalmat pedig a közösségi kompetenciák éppen a gyenge valóságérzékelésük miatt folyamatosan preferálják és újratermelik.
A nemzeti progresszió megfelelő hagyomány és éthosz híján csak a jövőbe vetheti a reményét, amit Habermas ismert kifejezésének párjaként "előremenekülő" vagy "megelőző" forradalomnak nevezek most. Ez -- amit gyorsan hozzáteszek, se az ízlésem, se a vágyaim nem támogatnak -- arra építene, ami már most is látszik a modernizáció következő évtizedeiből: konkrétan a digitalizáció és technológiai kultúra élretörése és a hagyományos polgári tudásformák fokozatos eróziója. Mivel ez utóbbiak nálunk sosem voltak dominánsak és nem is állíthatók helyre/vissza/be a nemzeti kompetenciák közé, e magától adódó nézet szerint Magyaországon az előremenekülést kell kombinálni a domináns archaikus/premodern szemléleti kerettel. Ez egyébként nem idegen a konzervatizmus ún. futurista vonulataitól, ilyen volt már maga az olasz fasizmus is és vannak ilyenek ma is a transzhumanistáktól a francia új jobboldalig (GRECE, archeofuturizmus).
A megelőző forradalom órási veszélye persze az állam egyébként is fenyegető digitális hatalma, amit a polgári szabadság hagyományában élő Nyugat is egyre nehezebben tud hárítani, a félperiférián pedig -- amíg a technológiai forradalmat sikeresen térítheti el a versenyképesség növelésétől az adminisztratív hatalom koncentációja felé -- nagyobb kára lehet, mint haszna. Míg a technológiai forradalom érdeke egybeesik a fenntartható (tehát környezetbarát) fejlődésével, sőt aligha van alternatívája ebben (a romantikus fogyasztás- és kapitalizmusellenesség veszélyeire épp eléggé felhívta a figyelmet a COVID-pánik kiváltotta gazdasági visszaesés), addig az állam még veszélyesebb tényezővé válhat általa, ha a szabadság érdekét nézzük. A nemzeti progressziót ez a centralizáció éppen annyira visszavetheti, amennyire a technológiai forradalom előrelendítheti.
Ebből következik, hogy a technológiai versenyképességnek a tudás szétterítéséből kell származnia; röviden, nem szabad hagyni, hogy az állam és intézményei váljanak e tudás központjává és ezek állapítsák meg a tudás elosztásnak és a szellemi arisztokrácia szelekciójának szabályait, hanem az emberek minél nagyobb tömegeit kell bekapcsolni ebbe a folyamatba. A polgári interakciók és kollaboráció valamennyire élő rutinjait a technológiai eszközrendszerbe befűzve az oktatási rendszernek kell biztosítania a tudásnak azt a szintjét, amely Magyarországot kiemelheti a végeláthatatlan leépülés medréből. Röviden tehát a nemzeti progresszió kulcsa -- a "nemzeti" és a "progresszió" fenti definíciójával összhangban -- az oktatási rendszer színvonalának radikális javítása, ami a jogbiztonsággal és a vállalkozás szabadságával együtt tud kiutat mutatni a százötven éves nemzeti válságunkból.
Ma az ország a GDP-nek kb. 5%-át fordítja oktatási közkiadásokra. Ezt az összeget minimum meg kell duplázni, mert minden mással szemben az oktatásnak van a legnagyobb stratégiai értéke egy ország -- más nemzeti erőforrások híján különösen a mienk -- szempontjából. Megfelelő polgári hagyományok híján az oktatásnak nemcsak a versenyképes tudást kell megalapoznia a társadalomban, de a személyes együttműködési készségek kialakulását is; sok esetben pedig a gyerekek mindennapi "mentsvárát" is jelentve az esélyegyenlőséget, a kultúrát, a képzelőerőt, az autonómiára való igényt és képességet kell szolgálnia. Ehhez alkalmas pedagógusok, állami akarat, a feladat nagyságrendjének ismerete kell. Mondhatjuk, hogy ez reménytelen elvárás a mai közegben. A probléma azonban az, hogy minden más még sokkal nehezebb vagy lehetetlen volna, a javasolt út híján megpecsételve a süllyedésünket és kiszolgáltatottságunkat -- államnak és külföldnek egyaránt.