Kevés dolog jellemzi olyan jól Magyarország szomorú állapotát, mint hogy olyan ember játszhatja el benne a haza bölcsének szerepét, mint Kövér. Nem beszélve most arról a pályaívről, amelyet ez az ember a rendszerváltás előtti időszaktól máig befutott Beavis-ével, Orbánnal kart karba öltve, amelynek minden pontján ugyanilyen öntudatossággal (és önazonossággal) osztotta az észt a mai véleményével akár gyökeresen ellentétesen; és nem beszélve az országgyűlés elnökeként éppen az országgyűlés tökéletes semlegesítése, ellehetetlenítése, megsemmisítése érdekében végzett szorgos munkájáról, elég megnézni egy-egy mai nyilatkozatát, hogy biztosak legyünk benne: valami nagyon eltörött ebben az országban.
A legutóbbiban például -- szűk marokkal válogatva -- Karácsony Gergelyt "pubertáskorban lévő kiskutyának" nevezi, "amelyik látványosan körbejelöli a területét”. Az ellenzék magyar választók által az országgyűlésbe küldött némely, nevesített képviselőjét "a demokrácia salakjának" hívja, ugyanígy a saját választójogi törvényei által kikényszerített, nagyon nehezen születő ellenzéki összefogást "politikai promiszkuitásnak". Kövér régen túl van a méltánytalanságon: tobzódik a durvaságban és az egyik legnagyobb hangú politikai verőlegényként kiemelkedő szerepe van abban, hogy az ország lelki elgyötörtsége ma már a legrosszabb történelmi időket idézi. Egyebekben annak, aki ennyi év után is tovább akarja pontosítani a Kövér Lászlóról kialakult véleményét, itt az eredeti szöveg.
Könnyű lenne Kövérre bármi durvaságot mondani, de minek követni őt ebben, és ami még fontosabb: félreismernénk a probléma lényegét. A helyzetben nem Kövér a probléma, hanem a kontextus és az ország, amelyek eltűrik a személyét; amelyek a gyötrésre -- alapvető mentálhigénés reflex hiányában -- nem egyöntetű elutasítással, ellenállással, lázadással reagálnak. Kövér nem létezne -- vagy másképp beszélne --, ha nem lenne közönsége. Minden okunk megvan ezért a szomorúságra. A színvonalzuhanás, amely nemcsak a legjobbjaink hazája ("Haza a magasban"), de akár egy Gyurcsány Ferenc kimódoltan parlagi praxisa óta bekövetkezett itt, szívszorító.
Az a szenvtelen hazudozás, hogy "összességében kiváló évet tudhatunk magunk mögött", vagy hogy arra az alákérdezésre, miszerint "a hatalomért és a pénzért összefogtak" (tehát még egyszer: az ellenzék teszi ezt az adott választói jogszabályok között, amelyeket nem ő hozott, és állítja ezt egy példa nélkül állóan korrupt rezsim propagandistája, egy bizonyos Kacsoh Dániel, a közpénzen -- tehát az ellenzék szavazóinak pénzén is -- fenntartott kormányzati szócsőben), a magyar országgyűlés (ti. nem pedig pártgyűlés) elnöke úgy reagál, hogy "egyelőre az osztogatás és a fosztogatás, a hazudozás meg a rombolás megy" (az ellenzéki önkormányzatokban), ami mögött "a közös nevező a gyűlölet" -- nos, ezek mind nem ma fordulnak elő először. Az ellenfél megvádolása azzal, amit maga csinál, szintén nem meglepő egy olyan gyakorlatban és egy olyan lapban, amelyek a közönségeik manipulálásából élnek, habár azt újra és újra érdemes megjegyezni, hogy -- a 2010-ig folyó kormányzással szemben, amely persze sok ponton szintén manipulatív volt --, ezt nem egy rendszer (a liberális demokrácia normái) ellenében, még azon belül, hanem ezt már kipusztítva, ez után teszi, a politikai erőszakot és a hazugságot téve normává, amiért a manipulációnak sokszoros a kára. Ez Kövért az orosz típusú szubverzív propaganda egyik hazai mestervé teszi, beszédében és cselekedeteiben beláthatatlan távolságba sodorva attól, ami egy hazafi feladata lenne egy szenvedő ország egyik közjogi méltóságaként.
"Most érett be a társadalom egy jelentős részében az ellenzék által kilenc éve folytatott háborús hisztériakeltés gyümölcse. Ugyanakkor ez nem újdonság. A nyilasokat és a kommunistákat 1944–45-ben is a gyűlölet, az irigység, a frusztráció és a gondolattalanság kötötte össze." Mondja ezt és sok egyéb veretes dolgot (tehát) Kövér László. Karácsonyra, szeretettel. Ilyen erkölcsi és gondolati nívón ilyen sokat elérni ismertségben és elismertségben -- bizony az országunkról kiállított bizonyítvány. Értem én, hogy aki a Magyar Hírlapot olvassa -- leszámítva az ilyen eseti szemlézőket, mint én --, az feltehetően erre a táplálékra vágyik a karácsonyi készülődés közben. De csak ismételni tudom: úgy tenni, hogy ez a szöveg egy zárványnak szól és emiatt szó nélkül hagyni, nem kezelné súlyán a problémát. Ez a beszédmód ugyanis a magyar közbeszéd mainstraemje (gondoljunk bele, az országgyűlésünk elnöke képviseli) és félő, nem is fog kiszorulni belőle a belátható időben, aminek a lelki, erkölcsi kára a politikain túl is felmérhetetlen.Nagyjaink életáldozatai ebben a tizenöt percben, míg olvashattuk hazánk e szomorú látleletét, teljességgel hiábavalónak tűntek.
