A konzervatizmus alighanem a legképlékenyebb politikai fogalom, alkalmazzák a közel-náci rezsimektől kezdve a reakciós ideológiákon át a piaci fundamentalizmusig mindenre. Következik ez elsősorban a konzerváció (a megőrzés) tárgyainak változatosságából. Mégis, ha közös nevezőt akarok találni, akkor az valahol az örök (a kozmológiai és az antropológiai lényeg), a hagyomány (a régi intézmények) és az ember (a személy) háromszögében helyezi el ezeket a felfogásokat, majd az így a kialakított viszonyrendszert rendnek nevezi. Persze így ahány szokás, annyi rend. Tipikusan minél konzervatívabb a rend, annál nagyobb szerepet ad az emberrel szemben (de mint látni fogjuk, nem okvetlenül a kárára) az örök és a lényeg, illetve a hagyomány és a régiség faktorainak.
Ugyanakkor létezik a konzervatizmusnak az a fajta korrekciója, amely (az óhatatlanul nem kizárólag konzervatív felfogású) emberek együttműködésének kényszerét is elismeri (ha tetszik, kénytelen ezt elismerni egy alapvetően nem konzervatív világban), amely együttműködés a piactól a politikumon át a kultúráig bármit felölelhet. Ez a konzervatizmus (tkp. "reális konzervatizmus", fontolva haladás) kalkulatív, eleve az értékek pluralizmusából, sőt manapság a progresszió nyomásából indul ki és azt keresi, hogy mi ebben a nyilvánvalóan rossz, majd ezt próbálja feltartóztatni és korrigálni, a belátható pozitívumainak pedig utat engedni.
Ez a gyakorlat nem jelenti, hogy szem elől tévesztené az örök és a hagyomány szempontjait, viszont belátja, hogy ezeket nem tudja érvényesíteni a tágabb emberi közösségben, mert se legitimitásuk, se produktív értelmük nincsen. (Valóban, a konzervativizmus mint politikai gyakorlat felhígulásában elsődleges szerepet játszott az, hogy a konzervatív gondolkodók és politikai gyakorlat visszatérően nem tudta megvédeni az aktuális alapállását az ellenfelei -- köztük a domináns tömegérzületet -- felől érkező legitimitás- és az értékkritikával szemben. Nem hiszem ugyanakkor, hogy a konzervatizmus -- noha reakcióból született a XIX. század elején -- eleve kudarcra van ítélve, ehhez ugyanis el kellene fogadni, hogy a történelemnek eleve elrendelt menete van, amelyben a "haladás" mindig maximális léptékű és feltartóztathatatlan, illetve a konzervatizmus fontolva haladása mindig anakronisztikus.)
Ugyanakkor a konzervatizmus mindig megerősítést nyer azzal, hogy több hullámban győztes (változó) ellenfelei nem hoztak (finoman szólva) se nagyobb megelégedettséget, se akárcsak a saját programjaik stabil sikerét, miután a konzervatizmus aktuális formáját visszaszorították. Ettől folyamatosan beigazolódik az a konzervatív felfogás, hogy az öröktől és a hagyományoktól tudatosan elszakadó ember, bármilyen produktívnak tűnjék egy adott pillanatban a haladása, folyamatosan új válságokat hoz létre maga körül, az emberi boldogság és megélegedettség érzése nem nő a világban, a boldogságnak az erkölcsi korlátokban és a vágyak moderálásában rejlő forrását végképp betemetni látszik a vágyak maximálását korparanccsá tevő és az ezzel kapcsolatos kudarcot személyiségzavarral jutalmazó közérzület.
Másképp szólva, az örök és a hagyomány mint alapállások csak a folyamatos, rapid haladás ideológiáinak fényében tűnhetnek anakronisztikusnak, de ez utóbbiak tényleges produktumai nem igazolnak semmit a fontolva haladással szembeni kritikájukból. A fontolva haladás lényege, hogy semmi nem dobunk ki az ablakon, amíg nemcsak a kárát nem igazoltuk, de a helyettesítésének nagyobb haszna sem belátható. Ilyen alapon a (felspannolt, manipulált) közérzület diktátumai nem adhatnak elégséges legitimitást semmilyen változásnak; amit "demokratikusan" el lehet érni elsősorban a szenvedélyek és a vágyak ingerlésével, azt nem okvetlenül támogatja se a józan ész, se a reális közérdek. Immár jó száz éve, a tömegdemokráciák születésétől fogva viszont ez utóbbiak folyamatosan vereséget szenvednek.
A konzervatizmus sosem valamiféle (nemzet, piac, Isten stb. körüli) ideológia formatív túltengése, hanem reflexív egyensúlyi gyakorlat a jelzett három sarokpont környezetében. Feltétele az autentikus viselkedés (szemben az álkereszténységgel, a nemzeti gondolatként eladott tolvajlással és a piacnak álcázott korporatizmussal). A konzervatív politikai rend -- tehát az örök, a hagyományok és az ember plasztikus egyensúlyának -- lehetőségét a magukat egyébként konzervatívnak (is) nevező mozgalmak (ilyen az etnicista, erkölcsellenes orbánizmus), ha lehet, még az ellenfeleinél is jobban rombolja, mert tönkreteszik eredendő szándékai hitelességét.
Annak, hogy a konzervatizmus bárhol a "fejlett" világban dominanciára tegyen szert, alig látom valamicske esélyét. Arra, hogy Magyarországon: semmit. Kritikai álláspontnak érvényes marad, mint bármi más, de a politikai haszna kimerül ennyiben.
