Az engesztelő emberáldozat a primitív törzsi hagyományok egyik legismertebb motívuma. Az emberáldozatra évente visszatérően került sor és a funkciója az erőszak távoltartása a közösség belső életétől annak a bűnbakra való átvitelével. Később ugyan ez a hagyomány a legtöbb helyen (pl. a zsidó törzsekben) állatáldozattá szelídült, de a lényeg ennek is az volt, hogy egy aktusba sűrítse és elhárítsa a törzsön belüli további erőszakot.
A kereszténység Jézus kereszthalálában ezt a hagyományt (felfogást) élteti tovább ugyanezzel a funkcióval. Jézus "elveszi a világ bűneit"... itt azonban megtörik a logika és Istent helyezzük a cselekvő pozíciójába azzal, hogy kimondjuk: "egyszülött Fiát adta", noha a cselekvő a korabeli emberiség volt (a római és a zsidó kollaboráció által reprezentálva: ti. a "főpapok és a vének felbujtották a népet, hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát", tipikus politikai szcéna, nemde, szakasztott, mint ma).
A keresztrefeszítés azóta eljátszott misztériumában (a passióban) a templom népe a megfigyelőt játssza, pedig Jézus feláldozásnak éppen az az értelme, hogy mindenki vétkes benne: moralizálóbb olvasatban ki tevőlegesen, ki szemlélőként; szigorúbb olvasatban pedig egységesen: akként, akik a bűnbakra testálják a saját bűneiket. A kereszténység születésekor nem volt tehát ismeretlen a bűnbakáldozat, de akkor még nem volt ismeretlen az elkövető sem: a törzs, a nép egésze. Hanem miután Istent (az Atyát) nem ölhetjük meg, a kereszténység akkor még távolról sem egységesen Jézus Istenemberségét stilizálta megölhetővé -- és adott egyszersmind utat annak az olvasatnak, hogy ez kevésbé volt az emberek szabad akaratának folyománya, mint Isten akaratáé.
Ezzel azonban a keresténység nagyrészt semlegesítette a húsvét drámáját: tulajdonképpen kivette az ember bűnösségének alapvetéséből és Isten szeretetének folyományává avatta ("úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta"). Az ember cselekvőből -- aki konkrétan megölte az Istenembert -- Isten szeretetének recipiensévé vált; a húsvét véres drámából, de legalábbis a bűnbak rituális feláldozásából, Isten szeretetének ünnepe lett: Nagypéntekből a Feltámadás sine qua nonja, nem egyenjogú emberi aktus. A passióból éppen az okozója vonta ki magát, a legjobb esetben is szemlélődésbe vonulva vissza. Se a kezdeti gyilkosság értelmezésében, se a bűnbak évente ismétlődő feláldozásának egyházi gyakorlatában nem látni a lényeget: hogy mi mind ott voltunk és örökké tettesttársak vagyunk.
A rituális áldozat akár a húsvéti szertartásban, akár a napi úrvacsorában végletesen eufemisztikussá vált: régóta nem értjük a bűnbak jelentését, még kevésbé az eredendő gyilkosság drámáját, azt, hogy az Istenemberség örökössé teszi, kimerevíti és folyamatosan a gyilkosságba vezeti vissza a rituális áldozatot, nem engedi formálissá válni azt.
Azaz nem engedné, ha az idők során nem vált volna teljesen szimbolikussá, személyessé és absztrakttá a keresztény liturgia (mindegyik egyházban): nemhogy a véres áldozatot nem hozzuk meg újra meg újra, de -- hogy egy másik egyház szóhasználatát alkalmazzam -- az áldozás is elveszítette a jelentését. A szimbolika nem utal vissza a tárgyára, a gépies liturgiából és a liturgia gépiességéből alig utal már valami az ember tettleges bűnében koncentrálódó önfelejtésére (a legnagyobb bűn napi adagolásban). A kereszténység éppen a legfontosabb mozzanatában halt meg, nem köti be az embert a transzcendenciába; azelőtt menti fel az embert az Istenember meggyilkolása alól, hogy az megértené, hogy megtette. Isten szeretete a bűntett, a bűn és a bűnbánat előzményei nélkül szirupos ömlengés.
A kereszténység nincs már velünk. Eljátsszuk, már akik. A többiek már azt sem. Nem csoda, hogy a közösség (az Egyház, a Corpus Christi) sem él.
