A tömegtársadalmak kialakulása idején -- némileg leegyszerűsítve -- a liberálisokkal és a radikálisokkal szembeni konzervatív alapállás először a hagyományok, a régi intézmények és a hellén-keresztény értékrendszer védelme, majd a XIX. század második felétől -- a brit Disraelivel, Franciaországban a Boulangisme korszakában, Németországban Bismarck-kal (főleg az 1880-as években), a keresztényszocializmussal stb. -- a társadalmi stabilitás megőrzése és a szocialista mozgalmakkal szembeni alternatíva kialakítása volt. Ebben az időszakban az államok még viszonylag kicsik, a nemzeti hagymányok és értékek a maihoz képest átfogóbbak voltak.
Egy nagyobb ugrást téve: ma, amikor az értékek tovább pluralizálódnak és áthidalhatatlan, közös nevező nélküli kultúrák élnek egymás mellett a nyugati társadalmakban, amelyek politikafilozófiai ideálokra keveset adnak, legföljebb a pozitív jog és az állami erőszak fenyegetése tartja őket kordában, a konzervatizmus mögött elolvadt az organikus rendnek, a hierarchiának és az egyesítő hagyománynak nemcsak a valósága, de az emléke, sőt -- nézve a nyugati konzervatív pártokat -- az igénye is; ilyen körülmények között a piac mellett az állam maradt az egyetlen komolyabb társadalmi aktor.
Ez az állam "jobboldali" kézben az utóbbi tíz évben egyértelműen etnicista fordulatot vett és ezt nevezik manapság konzervatizmusnak, pedig se az államiságban önmagában, se a nacionalizmusban eredetileg nincsen semmi konzervatív, ellenkezőleg. Ezek -- az állam szociális téren, a nemzet a kulturális és állampolgársági egyenlősítés céljával -- egyaránt konzervatív-ellenes (liberális és tömegtársadalmi) célokat szolgáltak kezdetben. Manapság azért tarthatók a populista értelmezési keretben konzervatívnak, mert egyrészt konzerválódtak (ami egykor új volt, az már réginek számít), másrészt defenzívában vannak a gazdasági, a globalizációs és a progresszivista logikával szemben, harmadrészt jószerivel egyedül megfogható entitások a divergens politikai közösségekben. Ez azonban a populista érzelmezés, értékkonzervatív szempontból a kettő -- állam és nacionalizmus -- továbbra is problematikus politikai szereplők.
Az állammal természetesen az a legfőbb baj (qed. orbánizmus), hogy egy vagy néhány ember kezében bármire felhasználható, ám az állam (a nemzet reprezentációjának) "konzervatív" feelingje miatt a használat tényleges kára nagyon sokáig rejtve maradhat. A nacionalizmus emellett (qed. orbánizmus) kiölheti az alternatív, versengő, még oly organikus kisközösségi, hagyományos, civilizációs és (bizony!) fontos univerzális értékeket (a kereszténység és a keresztény antropológia pl. univerzális), megfojthatja az autonómiákat, rombolja a meritokratizmust (ezért a versenyképességet) és a hagyományos hierarchiák maradékait, új voluntarizmusokkal rendezve be a világot. A nacionalizmus eközben praktikus túlzás, nincs szükség nemcsak kizárólagos, de ilyen erős politikai érzésre sem a kellően hatékony közösségi identitáshoz. A nacionalizmus nem a politikai közösség, hanem az államok célját szolgálja (konkrétan a tömegtársadalmak irányítására).
Ilyen körülmények között -- azaz amikor az állam már nem bizonyos kulturális alapvetések szerint, államon kívül értékekeknek alávetve működik, mint a XIX. században, hanem a saját hatalmi logikájának abszolutizálásával (lásd a totalitarizmusokat és ezek Ersatz fajtáiként korunk fasizmusait Oroszországtól Magyarországon át Venezueláig) -- a konzervatizmus közelebb kerül önmaga eredeti misszójához (gyakorlatához) a liberalizmus feltámasztásának és abszorpciójának kísérletével, mint az államias nacionalizmus melletti elköteleződéssel. A liberalizmus problémáit nem tárgyalom itt, vannak elegen. A konzervatizmus általi abszorpciója azonban hajaz arra az értékalapú, idealista gyökerű liberális kísérletre, amely az 1700-as évekre és az 1800-as évek első felére volt jellemző Nyugat-Európában. E konzervativizmus célja az igazolható (igazságos) egyenlőtlenség rendszerének kialakítása társadalomban, kultúrában és az államhoz való hozzáállásban (végre kigyógyulva abból a balos szemtengelyferdülésből, hogy a jól elrendezett társadalmakban az igazságosság alapvetően szociális-újraelosztási típusú probléma); ez pedig egy olyan differenciált politikai filozófia alapján, amely számot vet a modernség három alapvető jellegzetességével: a vágyak diktálta, a technológia által pedig felerősített folyamatos progresszióval, a multikulturális társadalmakkal és a szociális kohézió szükségével, illetve képes ezeket egyetlen dinamikus paradigmába rendezni, amely nem mellesleg új lehetőségeket ad a humanitás megrekedt ideáljának.
