Rogán tárcájának kiegészítését az informatikai funkcióval megint jól el lehet röhögni, de akik röhögnek, már évek óta nem értik, mi folyik itt -- semmi stratégiai gondolkodás, ideértve ellenzéket és véleményformálókat. Ezek itt épp a kezdő lépések a totális digitális ellenőrzés felé, amelyben a Facebookot és a Google-t -- a telefonkészülékek és a telekom szolgáltatók mellett -- le fogja váltani a kormány a kínai-magyar változatokra. A FB-progresszivizmus, amely az érzelmek kifejezését döntően néhány emotikonon keresztül engedi, és friendnek nevezi, akivel még életünkben nem találkoztunk személyesen, csak kiegészül a szavak (megvéd, segít, szabadság, demokrácia, család, kereszténység, nemzet) fasiszta eltulajdonításával és új értelemmel való megtöltésével: üzlet és politika egymással versengve szolgálja a közélet elprimitizálását ("demokratizálását") a "felhasználók" függésének rapid erősítése édekében.
A játék kifutása a technológia, a kontroll, a propaganda/manipuláció és a demokrácia egyesítése egy csúnya új világban, amelyre az ún. liberálisoknak semmi reakciójuk nincs -- nem beszélve a szabadság proaktív újrateremtéséről, amely mára elsüllyedni látszik a múltban és lassan már igény sincs rá. Annyira fájó és unalmas az ostobaságnak az árja régi és új pártoknál! A szabadságot - stratégiai fontosságú narratívaként - még hatalmi célból sem képesek újra napirendre venni és kimerülnek a napi jelentéktelenségekben. A magyar kultúra ismeretes módon nem fogalmi, hanem inkább tapasztalati típusú, kevésbé képes az elvont, mint a konkrét gondolkodásra. Nos, ez nyilvánvaló az ellenzék fogalmatlanságából -- azzal a különbséggel, hogy a konkrét tapasztalatainkat sem képesek visszaadni és beforgatni a politikába.
A vállalatok növekvő algoritmizálása hosszabb távon megoldhatja a kevésbé versenyképes vállalati kultúrák felzárkózását a hatkonysági maximumhoz -- e sorok szerzője is ismer olyan architektúrát, amellyel hatékonyabb vállalatirányítás válik lehetővé, mint bármi, amire a mai legjobb gyakorlatok, ideértve az IoT kezdeményeket, képesek. Ez - a közösségi médiával és digitalizált állami szabályozással kiegszítve - elavulttá teheti a liberális piacok ideálját is (nem beszélve a gyakorlatáról). A lényegi kérdéseket szemmel láthatóan jobban érzékelik a felforgatók, mint a status quóban érdekelt Nyugat, nem beszélve az ötvenöt balkezes EU-ról, és ez lehet az utóbbi veszte. A harc nem a globalizáció párti és globalizáció ellenes erők között, hanem -- mivel az feltartóztathatatlan -- a globalizáció irányításáért folyik. A tét az, hogy ez -- a hatalom és a hatékonyság -- elválik-e végül a politikai liberalizmustól. A magyar nép ebben a harcban eszköz csak, ami világos már csak abból is, ahogy a hazai KKV-k egyre nagyobb hátrányba szorulnak az állami forrásokért folytatott küzdelemben a globális társaságokkal szemben. Ez így is marad, illetve az egyetlen változás a magyar gazdaságszerkezetben az lehet, ahogy a kínai tőke lassacskán nagyobb szerepre tesz szert a nyugati (főleg nem-német) tőke rovására.
