A főáramú közgazdászok ma úgy hiszik, hogy a kapitalisták profitjukat nem a munkások kizsákmányolásából nyerik. Helyette úgy hiszik, hogy a vállalkozó kapitalisták profitjukat a jelenben való lemondásból, kockázatok vállalásából, és a termelés megszervezéséből szerzik.
Ezzel az alkalmas helyről idézett David Prychitko-szöveggel szeretnék csatlakozni a munkaidő-keret törvény kapcsán megélénkült kapitalizmus-vitához, amely úgy állítja be a 400 órára emelhető (és nem emelt) munkaórakeret és a túlmunka szabályozását, mint amely a "tőkének" kedvez a munkások ellenében. Én ellenben (kevéssé meglepően) azt állítom, hogy a hatékonyság és a nyereségesség tartós biztosítása bármilyen plusz munkaóra használata ellen szól és az a menedzsment, amelyik akár a munkaóra-keret kiterjesztésével, akár túlórával akarja fenntarthatóan biztosítani a versenyképességét, az nem ura a helyzetnek és alapvető dolgokat nem ért. Az eddig is létezett munkaóra-keretnek (1 év) elégnek kell lennie minden egészségesen működő cég éves szezonalitásának lekövetésére, ennél többet kívánni csak szemfényvesztésből, a kifizetések körüli csalásban mesterkedve, eltűnő cégekben, esetleg a fellendülés körülményei között lehet, amikor nem áll rendelkezésre standard munkaerő. Ugyanakkor a legtöbb ilyesmiben érdekelt cég eddig is feketén fizette ki a munkaórák egy részét és nem fog belépni a megemelt munkaóra-keretbe, hogy ezzel éppenséggel kifehérítse a korrupciót.
Ezért ez az intézkedés a várakozásaim szerint nem fogja felborítani a mai vállalati gyakorlatot, némi hatása lehet csak az eddig is szürkén dolgozó fringe-eken, főleg az építőiparban és a turizmusban (ennyi direkt haszna lehet ezekben a NER-barát iparágakban), marginálisan a munkaerőhiánnyal küzdő más szektorokban, de ez utóbbiakban a munkaerő már olyan értékesnek számít, hogy nem érdeke a vállalatoknak maguk ellen hangolni. A kormány célja alkalmasint az lehetett ezzel a törvénnyel, hogy a sokkal vészterhesebb közig bíróságok felállításáról terelje el a figyelmet, mindössze azzal nem számolt, hogy ekkora lesz a felbuzdulás. Ezzel együtt azt elérte, hogy a közig. bíróságok ügye nem került be a köztudatba, és azt várhatjuk, hogy az ellenzék és a szakszervezeti mozgalom találkozása továbbra is arra fogja irányítani a figyelmet, ami valójában nem probléma, és arról tereli el, ami az. (Kivéve persze, ha sikerül véletlenül megbuktatni a NER-t ezzel az álproblémával a zászlón, mert akkor persze megérte. Véletlenül, mert olyan stratégailag megalapozott cselekvés, ami erre irányulna, nincs, az ellenzéki cselekvés továbbra is reaktív.)
Az akut probléma kezelése a baloldali nyilvánosságban a moralizáló antikapitalizmus hosszú hagyományába illeszkedik (amely pl. idegen Marxtól magától is). Moralizálásnak nevezzük általában a tények és összefüggések megértése helyett (vagy ellenében) alkalmazott erkölcsi típusú érvelést, ez utóbbin belül is a MacIntyre által emotivizmusnak nevezett erkölcsi kívánságok vagy felszólítások alkalmazását, amelyek alapja végső soron valamiféle ízlés, amely nem számít megalapozásra. A kapitalizmus mint erkölcsi rossz - a kizsákmányolás, az elidegenedés és az elembertelenedés átfogó kerete - az utóbbi százötven év legszélesebb körben osztott társadalomkritikai alapvetése (ízlése); a par excellence rendszerkritika tárgya. Ennek ellenére - a fentebb az első bekezdésben is hozott példának megfelelően - a tudományos (tehát nem moralizáló) kapitalizmuskritika sosem válthat át forradalmi kapitalizmuskritikába, mert a kapitalizmus működésének megértése maga után vonja a helyettesíthetetlenségének (felülírhatatlanságának) belátását, aminek egyik oka, hogy a kapitalizmus alapvető intézményei (csere, piac, pénz, érték, verseny, antropológiai meghatározók, technológiai fejlődés, hatalom, társadalmi egyensúly) a kapitalizmust megelőzően is kialakultak már ilyen-olyan mértékig és a XVI. századtól kibogozhatatlanul épültek össze, döntően egymás hatékonyságának erősítését elősegítve; a másik oka pedig hogy mindez organikusan zajlott és organikusan -- tervezés ellenében -- is fog továbbfejlődni, azaz nem lehet belenyúlni tervezéssel és konstrukcióval hullahegyek nélkül, illetve ha ez meg is történik, vissza fog állni nagyjából az eredeti logika, qed. Korrigálni mindig lehet (jól vagy rosszul), de az alapvető keretrendszer a sorsunk. Az ezzel szembenálló (leginkább irodalmi alkotások, a filozófia, az álmok lapjaira tartozó) maradéktalan kollektív boldogság közelebbről nem definiált anti-tragikus ember- és társadalomképe viszont a lehető legrosszabb kiindulási pont a kapitalizmus mindenkori korrekciójában.
Ezért ha valaki arra a kérdésre keresi a választ, hogy pl. miért keres nálunk harmadannyit egy fodrász vagy egy taxis (tehát olyanok, akik effektíve ugyanazt a munkát végzik), mint Ausztriában, a jó válasz nem az lesz, hogy kizsákmányolják (és mégis ki?), hanem hogy a kapitalizmusunk kevésbé hatékony, mint az osztrákoké. (Kisebb a vásárlóerő, tehát a szolgáltatások alacsonyabb - noha a munkaerőhiánnyal párhuzamosan növekvő - áron kelnek el.) Ha sok alkalmazott kevesebbet keres, mert a vállalataik hozzáadott értéke kicsi, az meghatározza majd az egyéni vállalkozók vagy a hazai piacra termelő kft-k jövedelmét is, azaz nem a kizsákmányolás, hanem a termelékenység a döntő a munkaerőpiaci árakban (=a bérekben). Ezért kell magasabb minőségű gazdaságot működtetni. Aki tehát magasabb bért akar, legyen türelmes és mindenekelőtt válasszon hatékony kormányzatot maga fölé. (Nemzetgazdasági méretű) termelékenység fölött átlagbért emelni ugyanis csak munkahelyek (vagy cégek) megszűnése vagy a szürkegazdaság térnyerése árán lehet. Ugyanez a nemzetközi piacon. Stb. Stb.